APA (5)

      Az apám, most már véglegesen hazatérve egy másik világban találta magát, nem abban, amiből katonai behívó által kiszakították. Igen, mert miközben ő menekülő közlegényként majd hadifogolyként bolyongott a világan, azalatt itthon valami olyasmi történt. amire a legvadabb képzelet sem számíthatott: megváltozott a világ.

A világ lényege szerint nem változhat, a fizika, biológia törvényei megingathatatlanul érvényben maradnak. De ami 1945 után történt nálunk, az szinte a fizikát is érvénytelenítette. Kapkodtuk a fejünket, alig lehetett kibírni, ami történt körülöttünk. Meg kellett szokni, hogy 1945-ben eddig általunk egyáltalán nem ismert emberek ültek be a vezetői székekbe. Azt kell mondanom, hogy számomra ez nem volt képtelenség. Egy struktúra katonailag vereséget szenvedett, az én kis eszem számára nem volt váratlan, hogy valami új következik. Elfogadtam, szinte rokonszenveztem az új világgal. Ez az új világ tette lehetővé, hogy én mezítlábas falusi csóróként kiváló városi gimnáziumba, sőt ciszter kollégiumba kerültem, amely esemény nélkül én most az Isten tudja, mi lennék, egy biztos: nem az, ami vagyok. Tehát az egész életemet meghatározó hatás volt, amit az új világ rám, de sok más emberre is hozott. Valahogy rendbe jöttek a dolgok a világnak ezen a táján. A történelemben ritkák az ilyen események, kegyelmi pillanatoknak nevezhetnénk őket.

Ez volt 45-től 48-ig. A történelemben úgy hívják, hogy "koalíciós évek". De ami aztán 1948 után bekövetkezett, azt valami sátáni kéz vette a hatalma alá. Hihetetlen, de ami eddig jó volt, azt ez az ördögi erő elrontotta. Nem térhetünk ki a megállapítás elől, hogy ezt épeszű emberek hajtották végre. Kiderült, hogy ha rossz a hatalom, nincs határa a politikai gonoszságnak. Ha jóindulatúak akarunk lenni, nevezhetjük balkezességnek, hozzá nem értésnek is. Buta, öntelt kiskirályok sétáltak az utcákon hátratett kézzel, korlátlan hatalom biztos tudatában. Mintha figyelték volna, hogy hol jó valami. Azt szisztematikusan, könyörtelenül elrontották, mintha bolondok lettek volna. Ami az emberben a legjobb, a szeretet, segítőkészség, az a bolsevikoknál mintha tiltott lett volna. Elszörnyedünk, ha belegondolunk, hogy lehet olyan berendezkedés, amely hivatalból gonosz. Ezt elnevezték leninizmusnak.

A pontosság kedvéért itt meg kell jegyezni, hogy a történelemből tudjuk: voltak jó bolsevikok, sőt szinte szentek is. Hogy a kétféle ellentétes minőség hogy fért össze egy rendszerben, az a történelem titka, de tudjuk, hogy a történelemben hiába keressük az értelem feltételeit.

Leninnek, a rendszer névadójának halála után Moszkvában egy hátborzongató eseménysor vette kezdetét. A testet nem hagyták szétbomlani, hanem valami hamiskás módon múmiát készítettek belőle, amit a szovjet tudomány felülmúlhatatlan eredményeként tálaltak, mert ekkor már elkezdődött az a szokás, hogy az új rendszer mindenben a legjobbnak mondta magát, bár sok mindenben a legrosszabbak voltak. A múmia számára fekete gránit tömbökből erődszerű építményt emeltek a Kreml falánál, Moszkva legszentebb helyén. Nem volt hely a birodalomban, amely ennél magasztosabb megtiszteltetésben részesült volna. Előtte másodpercre pontosan, amikor a Kreml toronyórája megkondul, ünnepélyes őrségváltás veszi kezdetét. Turisták csoportja figyeli számukra idegen rituálét, ahogy katonák két csoportja nagyon betanult mozdulatokkal helyet cserél egymással. Közben oldalt, az egész Vörös teret átfogva gyalogosok lépkednek hosszú sorban a mauzóleum bejárata felé, némelyikük ezer kilométernyi távolságból jött, hogy néhány percig lássa Lenint. Vagyis a múmiáját.

Aki belép a márványszerű terembe, körkörös karzaton találja magát, amely körül fogja az emberi történelem egyik legfontosabb személyiségének, szörnyű bűnök, véres eszmék fészkévé váló birodalom létrehozójának színpadiasan megvilágított holttestét. Minden belépő szeme elháríthatatlanul a Testre irányul, amely ebben a helyzetben kiábrándítóan tárgyszerű, porcelánbabát idéző hatást kelt. Mindenki alkalmazkodik a helyzet ünnepélyességéhez, a látogatók halálos csendben járják be a karzat által meghatározott kört, majd a kijáraton keresztül felsóhajtva kilépnek a napfénybe, hisz egy halottat nézni nem kellemes élmény. Részesültek egy élményben, kóstolót kaptak abból, hogy milyen lehetett az ókori Egyiptom légkörében élni. Mert volt a egészben valami ókori, valami egyiptomi. Tanulságot, gondolkozni valót nyújtott. Mit keres Egyiptom a huszadik században? És mit gondolhatunk arról a struktúráról, amely ilyesmivel játszik?