A BÉKETÁBORRÓL

Az ötvenes években létezett a világban valami béketábor. Mi, magyarok is benne voltunk. Az ország tele volt állig felfegyverzett szovjet katonákkal, a legkisebb településen is ott terpeszkedett a szovjet laktanya vagy ezer katonával, tankok tucatjaival, a városunk határában rakétakilövő állomás rejtőzött a föld alatt. Ezekről mindenki tudott, titkos szájak arról tudósítottak, hogy küszöbön áll a harmadik világháború, a Szovjetunió nekimegy a Nyugatnak, és a béketábor vezetése által alkotott és jóváhagyott haditerv szerint a magyar csapatok majd Olaszország felé támadnak. Mindezek ellenére azt akarták beadni a népnek, hogy béketábor vagyunk. Ez volt a horog, amelyet belógattak számunkra. Mert az emberiség sokkal, de sokkal jobban szereti a békét, mint a háborút. Azt látták jónak, ha hazudnak, mert ez felelt meg valaminő érdekeknek. De az igazságot nem lehet megölni, sárba taposva is ott mocorog a csizmatalpak alatt. Ezt a hatalom nem hajlandó tudomásul venni.

Aki nekem hazudik, az nekem rosszat akar, tehát mondjuk ki nyíltan: az nekem ellenségem. Ez volt a helyzet Rákosi (1948 – 56) és Kádár (1956 – 1988) idejében. De hogy a valóság mennyivel bonyolultabb, azt érdemes átgondolni. Kádárt minden aljassága ellenére sem gyűlöltük. Tudtuk, hogy ő követte el a magyar történelem alighanem legaljasabb hazaárulását. Tudtuk, hogy azon tankok oldalára állt, amelyek vérbe fojtották a saját népe egyik legdicsőbb, legtisztább, legmagasabbra értékelhető országos tettét, az 56-os forradalmat, amikor fiatal srácok dobták oda a szívük vérét a legtöbbért, amiért egy ember vállalja a halált is. De nem gyűlöltük Kádárt, mert tudtuk, hogy árulását a tarkójára szorított pisztolycső tudatában követte el. Elmagyarázták neki: "Jánosom, ugye tudod, hogy az ágyúink kétszer rombolták földig a fővárosodat? Nem akarhatod, hogy harmadszor is leromboljuk. Te okos ember vagy, ismered a világpolitikai helyzetet, szocialista a gondolkodásod, tehát a világ proletariátusáé a lelked. Hát akkor mit vacakolsz? Mondd azt, hogy te hívtál be bennünket, és akkor nem húzzuk meg a pisztoly ravaszát." Kádárban, a kacsintásaiban, ahogy megrándította a vállát, lehetett látni az embert, és ez nem kis dolog. A piros nyakkendős kis úttörők vidáman énekelték, hogy "a béketábor legyőzhetetlen".

Utólag nézve az egész országa nevében szégyelli magát az ember, hogy hagyta így lóvá tenni magát. Nyakig a hazugágban éltünk, és ezt elfogadtuk. Hazugságban élni megalázó, elembertelenítő helyzet, de ha van mit enned, van hol éjjel lehajtanod a fejed, ki lehet bírni. Vénülő kortársak, barátaim, el kell vállalnunk, hogy az életünk nagy részében hazugságban tartottak bennünket, mint a taknyos gyerekeket. De ne áltassuk magunkat: ahogy az igazságot nem lehet megölni, úgy a hazugságot sem. Várakozik, várja a megfelelő pillanatot, hogy támadásra lendüljön. Legyünk észnél!

Én hiszem, el lehet hinnem, hogy eljött az igazság ideje. De hogy ezzel az igazsággal mire megyünk, mit tegyünk vele, az nem kis probléma.