A DIÓFA

Reggel kinézek a kertre. Süt a nap. A növények egymással vetélkedve, tobzódva tülekednek az ég felé. Ez a kert az idén még nem találkozott valami kapa-félével, minden növény nő, ahogy akar. Hát nő is, egyetlen hatalmas akarás az egész kertecske. Távolabbra viszem a tekintetem. A szomszédos kertek sorában növény-hegységek, egész hegyvidékek pompáznak milliónyi zöld leveleket lengetve. Gondolkodom: ugyan miféle égitestre hajított engem az élet, ahol az élni akarás, élni szeretés ekkora eufóriája tombol? Talán meg kellene felelnem ennek a kihívásnak, hiszen én is része vagyok ennek a kozmikus rendszernek. De hogyan? Mit tehetek, és mit kell tennem?

És itt a diófa, a diófánk szinte az orrom előtt. Robusztus, embervastagságú, szürke fatörzs tolódik ki a földből, épp az udvarunk közepén. Derék magasságban kettéválik, aztán az ágak is tovább ágaznak, ernyőszerű, mázsás lombozat borítja be az udvart. Vagy tízezer levél libeg az ernyőségen, ezek a levelek isszák a napfényt, ettől elevenek és gyönyörűek. A lombokon néhol átsüt a nap, zölden izzik a lomb, mint egy zöld lámpa. Ez a faóriás mintha azt magyarázná, hogy minden rendben van. Benéz az ablakunkon, része az életünknek, átvette a hatalmat.

Most elkövetek egy galádságot: a fa mellé odaképzelek egy ágyút. Így teljes a kép. Kapcsold be a tévét: egy perc múlva ott egy ágyú, amint megdörren. Napjainknak ugyanolyan mellőzhetetlen velejárója a durranó ágyú, mint a rigó füttye. Csakhogy ezt nem a természet produkálja, hanem emberek. Az ágyúdörrenés az utat tévesztett Ember megnyilatkozása, lázadás a természet isteni rendje ellen. Mintha az Úr dörgő hangja szólalna meg az egekből, ahogy az a zseniális Madách Imre lúdtollából kicsusszant 1860 körül egy felvidéki nemesi kúriában:

"Ádám, Ádám! Elhagytál engemet. Elhagylak én is, lásd, mit érsz magadban!"

Mit ér magában? Ezt jól szemlélteti éppenséggel ez a vasból fabrikált tonnányi löveg, amelyet azért készítettek, hogy ölje, rombolja, amit a bibliai Úr, de bizony ő maga is teremtett. Erre telt a tehetségeinkből. "Lásd, mit érsz magadban!" Behunyjuk a szemünket, nem is merjük látni. Talán jobb vaknak lenni. Homo sapiens, azaz "Értelmes ember". Ezzel az önhitt definícióval sorolták be régi tudósok a fajunkat az élőlények rendjébe. Valami jobbat is kitalálhattak volna. Várom, tényleg várom azt a bátor tudóst, aki le merné írni a valóságos meghatározást, hogy "Értelmetlen ember", "Buta ember", vagy leginkább "Őrült ember". Sajnos ott tartunk, hogy mindezt még indokolni sem szükséges.

És szomorú tudnunk, bizonyság, van rá, hogy az őrültség bizonyos fajtája gyógyíthatatlan. Talán van ok reményre a gyógyszeripar fejlődését látva.