A MI GYÁRUNK
Gyermekkoromban szerettem nézni, ahogy a szomszédban a kőműves rakta a falat. Lerakott egy sor téglát, aztán a merítőkanállal, a "fándlival" rálöttyentett egy adag habarcsot, simítóval szépen szétkente, öröm volt nézni. Aztán jöhet az új téglasor. A fal gyönyörűen emelkedik. Engem nem lehetett onnan elráncigálni, annyira élveztem. Valami miatt örömérzetet okoz, ha a szemünk láttára emberek készítenek valamit.
A múltkor azt vettem észre, hogy gyönyörködtem a tévében látott folyamatban, ahogy a markológép nagyokat harap a talajból, aztán elfordul a kar, s az ott álló teherautó fölött szétnyílik a hatalmas száj, és zutty!, a raktérre rázúdul a földtömeg, szinte megroppannak az autó kerekei.
Gyakran megállok a kocsival egy bevásárló központ bejárata előtt, s míg benn végez a feleségem, szemlélem a jövő-menő vásárlókat. Az ajtók maguktól nyílnak, csukódnak, néha vevőtömegek özönlenek. Az ember megérti, hogy a vásárlás valami központi szerepet tölt be a társadalomban, majdnem azt lehetne mondani, hogy a legfontosabb cselekedet az emberek számára. Jó látni, ahogy az emberek vásárolnak, örömet okoz nekik, hogy kielégítik az igényeiket. De az is érdekes élmény, ha a hídról nézi az ember a híd alatt elkanyarodó autók tömegét. Gyakran kamionok reszkettetik meg a híd lábát, lehet gondolkodni azon, hogy vajon mit és hova cipelnek ezek a robusztus, hatalmas kerekű szörnyetegek. És vajon kik ülnek az elsuhanó autókban? Mindenki megy, siet valahonnan valahova, nincs egy perc nyugta az embereknek. Miért van bennük ez a nyughatatlanság? Magamról is tudom: muszáj csinálni valamit, az emberben lappang valami kisördög, amelyik nem szereti, ha tétlenül ásítozik valaki. Valószínűleg ezért ágaskodnak ezerszám a felhőkarcolók az ég felé. Hát nem könnyebb lett volna egy nyugágyon elheverni, mint ezeknek az őrületeknek a létrehozatalával szuszogni, belenyomorodni?
És a vonatok? Tele a kupék utasokkal, tehervonatok kocsijai farönkökkel, cementeszsákokkal, bálákkal, hordókkal, mindennel. Zakatolnak, rohannak a vonatok keletről nyugatra meg vissza, nincs pihenés.
Örvendezett a lelkem egy szülőotthoni képsor láttán. Azt hiszem, mindenki egyetért: a pici kisded a legszebb látvány a felnőtt számára. Ahogy a nők pátyolják, dédelgetik, fürdetik, csomagolják, ahogy mosolyognak rájuk, az megint valami lényeget fejez ki a világunkból.
Az egyik hajnalon volt egy félálmom még az ágyban. Olyasmit éltem át, hogy határsorompótól határsorompóig ez az ország egy hatalmas gyár. Amikor teljesen felébredtem, tűnődni kezdtem, hogy tulajdonképpen mit gyártanak ebben a mamut-üzemben. Addig-addig töprengtem, míg fel nem ötlött bennem: ez a nagy gyár Magyarországot gyártja. Igen, az üzemekben, iskolákban, irodák számítógépei mellett, a sztrádákon, vasúti pályákon Magyarország gyártódik óráról órára, napról napra. Ha leállna a folyamatos kollektív tevés-vevés, a kemencék nem sütnének több kenyeret, a vízművek csövei kiszáradnának, az emberek a megállóknál hiába várnának a buszokra. Hazamennének, elfeküdnének, várnák a halált.
Az embernek viszonya van ahhoz, amit gyárt, készít. Már a gyermekkori kőműveseknél érzékeltem, hogy élvezik a falazást, a téglák pontos elhelyezését, ahogy a kalapács pici ütögetésével a lehető legjobb helyre illesztik azt a téglát. A jó munka örömet okoz a munkálkodónak. A kérdés mármost az, hogy a Magyarország nevű gyártmány elkészítése mennyiben jelent lelki kielégülést a gyártó számára? Én magam elmondhatom, hogy a munkálkodásom évtizedei alatt kedveltem azt, amit csinálnom kellett. Tudok viszont volt kollégáról, aki egyenesen utálta a tevékenységet, amelynek végzését a sors reá mérte. Ami persze nem azt jelenti, hogy az illető nem szerette a hazáját. Nem volt módom megkérdezni tőle. De az biztos, hogy a munka valahogy kapcsolatban áll a hazaszeretettel. Adom a két kezem munkáját ehhez a vállalkozáshoz, részben én magam is benne vagyok, az enyém. De különben a szeretés magában véve is kedves esemény, hová lennénk szeretés nélkül?
Lám: elég egy félálomban látott káprázat, és eljutunk a nemzeti kokárdáig! Bonyolult dolog ez a mi lelkünk!