A SZÉKHÁZAK KAPCSÁN

A székházak betonból és üvegből készített kolosszális lírai költemények, amelyek valamely testület önértékelését fejezik ki. Nézzük meg például az Európai Unió üvegpalotáit! Azok a felhőket ostromló üvegdobozok, árkádok, fedett sétányok, előttük a hatalmas térség, amely az érkező gépkocsik manőverezésének a helyét biztosítja, mindez a tisztelet és az elismerés érzését ébreszti a televízió hírműsorainak a nézőiben. Csakis valami fontos, nagyon fontos szervezet lehet az, amely az építészmérnöki nagyvonalúság ekkora méretű felvonulását, az érkezők előtt automatikusan nyíló, távozásukkor automatikusan záruló üvegajtók százait, zajtalanul sikló liftek tucatjait, a csak az ülésteremben karéjosan, lépcsőzetesen elhelyezett székek ezreit létrehozta. Itt aztán nem számított a pénz. Ha méltó képet akarunk adni magunkról, nincs helye valami kuporgatásnak.

Érdemes figyelni, amikor a küldöttek érkeznek. Naiv ember vagy, ha arra számítasz, hogy valaki szürke, vagy netán piros kocsiból száll ki. Itt csakis fekete színű autó jöhet szóba. Hogy miért? A tudomány jelenlegi állása szerint erre nincs magyarázat. Mindenki vegye tudomásul, amit itt tudomásul kell venni!

Az érkezők és a fogadók kézrázása, mosolya szívélyes, kifejez egy testületi szellemiséget. Az itt szeretetben megjelenő urak (hölgyek) gondolatvilágában egy szemernyi kétség sem fér ahhoz, hogy nekik, és csakis nekik kizárólagos joguk van ahhoz a pozícióhoz, amit itt elfoglalnak. Nyugalom, magabiztosság! "Csak nekem adatott meg az az adottság, hogy mindig tudom, mit kell csinálni." A magából a káprázatos építményből, az ott megjelenő tisztségviselők magatartásából sugárzó szellemben van valami elháríthatatlan rémületesség. Mert ez a buborék bizony folyamatosan működik, mint egy iszonyatos vulkán. És mit látunk, ha túltekintünk a buborék falán? Véres hullahalmokat, füstölgő romokat, szerencsétlen, rendszerint zokogó, batyus menekülők ezreit. Háborút. Amelyet bizony a székházakban buzgólkodó nyakkendősök, divathölgyek szabadítottak rá a világra. Ha mélyebben belegondolunk, mi lehet nagyobb rémület ennél? Akikre a nép a javítást bízta, épp ők csinálják a rombolást. "Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek", halljuk a megbocsátó mondatot. Dehogynem tudják! A kezük ügyében van minden szükséges információ. Nem hülyék ők! Az lehet, hogy elfordítanák a tekintetüket a bűzlő holttestekről, mert kellemetlen látvány, de az nem jellemző, hogy a hadvezér a katonái által előállított hullahegyek láttára gyónni rohanjon. Ki az, aki nem talál mentséget magának a legnagyobb disznóságra is?

Van itt valami, ami nem fér a közönséges halandó fejébe. A küzdelmet folytató felek folyamatos versengésben vannak. Nem a lakosság életnívójának magassága tekintetében, nem is a közlekedés kényelmessége, megbízható pontossága ügyében, nem az iskolarendszer magas színvonalában. Hanem abban, hogy melyikük fegyverarzenálja képes több embert megölni. Ez a világhelyzet. Képlet az emberiség elmebeli és morális állapotáról. Lehetne ennél rosszabb a helyzet? Sosem fogjuk megtudni, hogy a hadmérnökök, ennek a versengésnek a tudorai éreznek-e valami lelkiismeretfurdalást. Egy vonás a rajzasztalon: száz apa, testvér halála.

Nem könnyű annak az erkölcsi helyzetnek a terheit elcipelni, amely abból a tudatból származik, hogy annak a fajnak az egyedei vagyunk, amely ezt az eszeveszett öldöklést műveli. Az ember olyan lény, hogy ahol valami hibát észlel, szeretne javítani. De aztán fejbe vág a annak a felismerése, hogy nem lehet változtatni. Ez volt, és ez lesz örökkön örökké.