APA (1)

Gondolkodom. Milyen lehet az élete annak, akinek nincs édesapja? Az biztos, hogy egészen más, mint például az enyém. Én szinte megrémülök, ha megpróbálom feltételezni, hogy mindaz, ami a Papával kapcsolatban bennem nyüzsög, az nem létezik, annak a helyén egy űr van. A hanyatt esés élményét élem át. Vagy inkább a nem létezés élményét. Akinek nincs apa-élménye, abban nincs meg az a biztonságérzés, ami nekem kijutott. Eszembe jut apám két izmos válla, amelyeket aratáskor vagy a Balatonnál láthattam. Éreztem, hogy védve vagyok a veszedelmek ellen. És sokat jelentett a nyugalma is. Azok után, amiket ő átélt, érdekes volt ez a nyugalom. Inkább egy téboly lett volna indokolt. Mert egyenruhásan végig szenvedte a világháborút, a Rajnánál tette le a fegyvert, ám a sóvárgott békekötés után nem jöhetett haza a családjához, szovjet fogolytáborban kellett lehúznia másfél évet. A mi fogalmaink szerint ezekután meg kellett volna őrülnie, vagy legalábbis idegileg tönkre kellett volna mennie. Dehogy! Ő 1948-ban makkegészségesen jött haza 42 évesen, még vagy húsz évet lehúzott a gyárban, aztán 92 éves koráig élt, kertészkedett, majd lelke nyugalmában hagyta el az árnyékvilágot.

Az a típus volt, akit mindenhol kiemeltek. Ezt ma sem értem. Akárhová került, egykettőre őrá bíztak valami vezetőszerepet. Már a katonaságnál a reggeli tornán persze, hogy őt állították ki előtornásznak, hogy mutassa a legénységnek a gyakorlat mozdulatait. Felnőtt életét mint kifutófiú kezdte egy budapesti trafikban, tehát a munkaerő piac legalján. Én, mint a fia már vezető állásban láttam őt, üvegfalú irodája, íróasztala volt. Tucatnyi embernek volt a főnöke, irányítója. És az a döbbenetes, hogy ehhez semmiféle iskolai végzettsége nem volt, csak a "hat elemi", ahogy akkoriban mondták. Írás, olvasás, számolás, egy kis történelem, egy kis földrajz, ez volt a hat elemi. Ehhez képest én olvasott, művelt embernek láttam őt, olvasta Jókait, Gárdonyit, csodálta Toldi Miklóst, napilapot járatott, operabérlete volt. Láttam, hogy az emberek tisztelték, szerették őt, amit természetesnek éreztem, mert én is tiszteltem és szerettem. Azon már nem töprengtem, hogy miért épp neki járt ez a kivételezett helyzet, és nem másnak. Már gyermekkoromban találkoztam azzal a ténnyel, hogy az élet igazságtalan, vannak, akikkel kivételez, s vannak, akikkel nem. Az apám kivételezett ember volt, s ennek tudata egész életemre kihatóan meghatározta az élethez való pozitív viszonyomat. Abban a meggyőződésben éltem, hogy kivételezett családban születtem.

Mégis majdnem érthetetlen számomra, hogy úgy harcolta végig a világháborút, hogy bakancsos közlegény maradt, még egy vacak csillagocska sem került a parolijára.

A legtöbb mai fiatal számára ismeretlen helyzet az, hogy a családapa évekig katona vagy hadifogoly. Nos, a mi apánk öt évig ette a komiszkenyeret vagy a fogolykását. Öt év… A családunk számára ez az idő a pokol volt maga. A hosszú közös sírások lefekvés után az ágyban, az a borzalom, hogy nem tudjuk, mi van az apánkkal, él-e még egyáltalán.

Amikor újra helyreállt a normális helyzet, együtt volt a család, furdalni kezdte az oldalamat, hogy voltaképpen mi történt apánkkal az eltelt öt év alatt. Egyszer eljött a pillanat, amikor faggatni kezdtem őt erről. Hosszan mesélt. Maga a történelem bontakozott ki a szavaiból, a történelem, amelynek tehetetlen áldozata minden közember, akit úgy dobálgat valami hatalmas marok, mint a cirkuszi bűvész marka a kis labdácskáját.