Apa (3)

 A hadifogság első állomása Auschwitz volt, a világszerte ismert náci haláltábor vagy száz barakkjával. Ezek a barakkok ekkor már üresek voltak, egykori lakóik hamuvá vagy füstté váltak. A fogolycsoport tátott szájjal állt a kemencék előtt. Fogva tartóik magyarázták el nekik, hogy mi ez. Kaptak egy kis leckét a történelemről. "Én a saját szememmel láttam a krematóriumot" – mondta az apám. Az fordult meg a fejemben, hogy a falunkban nem sokan részesültek hasonló élményben. Az ő nemzedéke olyan kiképzést kapott, hogy már átlátnak mindenféle szitákon, nehéz becsapni őket. Az ide összeterelt több ezernyi fogolynak az volt a feladata, hogy újra fogadóképessé tegyék a tábort. Volt mit takarítani az iszonyat birodalmában! Lám, egy haláltábor a helyzet változása esetén új funkciót kaphat, közönséges fogolytáborrá válhat. Halálból élet. De milyen élet? "Botokkal hajtottak bennünket, mint az állatokat - mesélte az apám. – Aki rosszul lépett, kapott a bottal". A Földgolyó a világháború utáni években egyetlen hatalmas fogolytáborrá vált. Akik magát a háborút csinálták, feljogosítva érezték magukat arra, hogy az életben maradottakat szögesdrót kerítések mögé zárják, és kényük-kedvük szerint bánjanak velük, mint az állatokkal. A foglyok hullottak, mint ősszel a legyek. Életben maradni, ehhez külön tudás, fifika kellett. Szerencsés volt, aki a takarítókhoz került, mert az ujjával kinyalhatta a zsíros vödör oldalát, sokat jelentett. Az apámnak egy szerencsésen szerzett párnát sikerült kenyérre becserélnie, jó időre rendbe jött. Egyszer szert tett egy kulacs pálinkára. Reggelig elnyalogatta. Nem rúgott be, de vagy egy hétre regenerálta az állapotát

A fogoly szerzett egy konzervdobozt, erre mindenki úgy vigyázott, mint a szeme fényére, mert az életet jelentette. Ebbe a dobozba löttyentettek fejenként valami levesfélét, a közepén forgott egy szem borsó. Akinek nem volt konzervdoboza, éhen halhatott. Egyszer vagy tízen összeszövetkeztek, és egy malterosládába öntették a közös adagot. Amikor fölemelték a ládát, leszakadt a feneke. Majd megőrültek az elkeseredéstől.

Éltünk, ahogy tudtunk, ahogy lehetett – mesélte az apám. Megy a fogolyszázad egy faluban, az árok szélén libák legelnek. Az egyik koma felkapott egy libát, a fejét a derékszíj mögé szorította. Este a tűznél volt lakoma. Valakinél egy zacskóban akadt egy kis só. Ez érdekes, megtanultam, hogy mindig akad élelmes ember.

Volt falu, ahol egy élő kutyát, macskát, de még egy élő egeret nem találtál volna. De élő embert sem. Kísérteties látvány, rémes, hogy mire képes a háború, az emberi nem.