EGY KIS ÉPÍTÉSZET
Nézem a tévén az Európai Unió székházát Brüsszelben. Impozáns! Palota üvegből. Mit palota! Paloták! Egy csodaváros. Üvegfolyosók, passzázsok üvegből, olyan fényes kövezetek, hogy vakul a szem. És a nesztelenül, automatikusan nyíló üvegajtók, a káprázatos ülőbútorok színpompája! De tegnap látni lehetett a híradóban a Nemzetközi Valutaalap palotáját is. Ez sem marad el semmiben a brüsszeli kristályépítmények mögött.
Talán a New York-i ENSZ palota égre törő, monumentális üvegtéglájával kezdődött ez az építészeti nagyképűség. Inkább szobor ez, mint valóságos épület, a világszervezet gőgjének a szobra. "Hadd lássa a világ, hogy kik vagyunk mi!"
Van egy fantáziadús magyar szó. Rongyrázás. Nem volt akármilyen agyacska, amelyből ez kipattant. Rázni a rongyot: ez valami fitogtatást, a gazdagságot, a pompát szemtelenül mutogató fennhéjázást jelent. Valaki többet akar mutatni magáról, mint amennyije van. Az Európai Unió jelenleg bajban van, kunyerálás, alamizsnakéregetés hangzik mindenfelől, számosan attól tartanak, hogy szétesik az egész, mint egy kártyavár. És hát a Valutaalap páncélkamrája sem tűnik nekünk, magyaroknak oly kimeríthetetlenül túltelítettnek, mint a létesítmény külseje sugallja, hiszen nem képesek számunkra néhány milliárdocskát csúsztatni, mondjuk annyit, amennyiből az évi villany- és fűtésszámlájuk kitelik. Nekem rendkívül sokat mondott az ikertornyok zuhanása New Yorkban. Úgy hatoltak beléjük a repülőgépek, mint kés a vajba. Aztán egyszer csak megindultak a felhőt karcoló emeletek a föld felé. Egymásra omlottak, mintha papírból készültek volna. Amikor elült a porfelhő, a fennkölt tornyok helyén ott maradt a nagy semmi. Talán csak egy képzeletbeli, óriási mutatóujj, amely az alázatra figyelmeztetett. Kiderült, hogy ez a monumentális égretörés rokonságban van a szappanbuborékkal.
Feltételezem, hogy akad a rang, a környezet, az autók luxusától el nem kábult politikus, aki egy kicsit szégyelli az építészeti kivagyiságnak, a látványos cirkusznak ezt a tobzódását. Mert ahogy ezek az urak kiszállnak a fekete, és mindig kötelességszerűen fekete autókból, a kamerák kereszttüzében, az egész világ szeme láttára gombolják a zakót, igazítják a nyakkendőt, majd a tisztelők sorfala közt átölelik a kollégáikat, ahogy mosolyognak, köztisztelt státusuk biztos tudatában, kihúzott derékkal elindulnak a liftek, üvegfalas fogadótermek felé, abban van valami szánalmas és komikus. Mert miért jöttek ezek a világurak az autóikkal? Azért, hogy csoportképet készítsen róluk a fotós? Nem! Tárgyalni jöttek. Néha hajnalig, de hajnalig. Illik ide egy másik képzeletgazdag magyar szó: szalmacséplés. Láttuk tavaly a nagy ülésteremben tomboló ostobaság eufóriáját, amikor az volt kiadva a képviselőknek, hogy mossák föl a padlót a magyar kormányzattal.
Tudom, hogy ez reménytelen, de én szeretném, ha ezek az épületek sokkal szerényebbek lennének, mondjuk egy három-négyemeletes gimnázium méreteihez hasonlók. És a ruhák, nyakkendők, autók ne lennének annyira hivalkodóak. Az ott fontoskodó emberek pediglen lennének bölcsek, mértéktartók. Ne lennének hülyék. Továbbá hetente legalább egyszer, megadott időben a világ nyilvánossága elé állnának, és a mellüket verve tizenötször elmondanák: "Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem."
- 2014 -