ELNÉZÉST!

Képesek vagyunk-e az emberi társadalmat a jelenlegi háborús állapotában valami pozitív, mindent összevéve valami jó képződménynek tekinteni? Lehet, hogy rossz az egész? Lehet, hogy önmaga elpusztításának egyre inkább kirajzolódó veszélye csak valami történelmi igazságszolgáltatás esedékes beteljesedése lesz? A világnak nincs szüksége az emberi társadalomra? Lehet, hogy nem kell itt semmiféle özönvíz, maga az emberiség szíves örömest, saját kezűleg elvégzi a tennivalót?

Nézzük a tankokat! Elég bekapcsolni a tévét, már látjuk őket, ahogy túrják a sarat különféle harcmezőkön. A tanknak már az ormótlan, minden humánus bájt nélkülöző külseje mutatja, hogy ő valami rossz, valami gonosz. Tapos, gázol, gyilkol. Ártalmas vasrovar, nem táplálni, szaporítani kellene, inkább védekezni ellene. Bemászkálják a Földet ezek a vastetvek, mint tényleg valami gyilkos férgek, az emberiség szenved tőlük. Előre mered rajtuk egy vascső, amely, úgy, ahogy mondom: rombolást és halált köpköd, amerre jár. És attól kell megőrülni, hogy az ellene való védekezés helyett maguk az emberek gyártják megveszekedett szorgalommal. A műszaki tudás, technikai kapacitás csúcsteljesítményét képviselik ezek az őrületek. Igen, évszázadok során lépésről lépésre megvalósult káprázatos haladás, tudás termékei. Ha belegondolunk, hogy gyilkolásra használtatnak, nem lehetünk nagyon büszkék rá. Lehet, hogy inkább szégyellni kellene. Megformáltságuk alapján akár szobornak is tekinthetők ezek a monstrumok, az emberi fajban kitéphetetlenül rejtőző, örök elmebetegség szobrainak. Kimondhatjuk: az emberiség a saját őrületének szánalmas áldozata. És ennek ő szobrot emel.

Pedig csodálatos faj, ezt itt gyorsan ki kell jelenteni. Sétálj pár napot Firenze utcáin és múzeumaiban, menj el Rómában a Szent Péter Bazilikába vagy a vatikáni múzeumba! Nyugodtan gondolkozz el azon, amit látsz! De ha szereted a jó zenét, ülj be egy jó hangversenyre, színházi előadásra! Termékeny hatást gyakorolhat akár egy táncházi alkalom is. Vagy egy szerencsés csillagzat alatt létrejött baráti találkozó, meghitt koccintgatások.

Vannak múlhatatlan érvényű ősi szövegek, amelyek szintén azt a gondolatot ébresztik bennünk, hogy az embernek helye van a mindenségben. Eszembe jut a Tízparancsolatban szereplő öt betű: Ne ölj! Tudjuk: mennél tömörebb egy szöveg, annál erősebb. Ennél tömörebb közlés aligha elképzelhető. De lehet, hogy ez a legfontosabb szöveg, mióta világ a világ.

Ölni annyi, mint elrabolni egy embertárstól az életet. Amely nem az övé, nem a rablóé, semmi köze hozzá. Mivel a gyilkos is ember, a maga lelki működéseiből, az egész világot magába foglaló gazdagságából közvetlen tapasztalata van arról, hogy mi az ember; nem volna szabad egy vele egyívású lényt megsemmisítenie, ezzel mintegy engedélyt adva a saját megölésére. Hova jutunk ezen az úton? Hát oda, ahol vagyunk. A hullagyártás szörnyű paroxizmusáig.

Az egész kultúra az élet igenlésén, a lét, a világ csodálásán alapszik. A háború ennek az ellentéte. Történelmi tapasztalat, hogy háborúk mindig voltak, ma is vannak. Érdemes ezen gyötrődni, valami csodás javulást várni? Muszáj a realizmus talaján maradni. Szeretnénk, mert ez egy emberi tulajdonság, de soha nem lesz javulás.

Elnézést kérek, hogy ezt itt kerek perec leírtam. És nem erről kell folyton irkálni, hanem például a most bontakozó tavaszról. Jobb téma!