ELTÉVEDTÜNK

Rossz sávba gördültek a kerekeink. Aki nem vezet autót, nem tudja, mit jelent ez. Háromszáz méterrel a cél előtt el kell menni ellenkező irányba, mintha hirtelen meghülyültünk volna. Mellettünk vágtatnak el gáztól durrogva a boldog, helyes irányban menő járművek, mi pedig... Előbb kellett volna észnél lenni. Még záróvonal előtt jó felé fordítani a kormánykereket. Vagy nem jönni Budapestre, ebbe az ismeretlen világba. Vagy felelőtlenül nem beülni a volán mellé, nem vásárolni autót

Na de ahová most kerültünk, az nem más, mint a sztráda! Bizony, az autósztráda, amelyről egyhamar nem lehet ám lekeveredni. Most már Isten kezében vagyunk, vigyen, amerre neki tetszik.

Nem részletezem, negyed óra múlva, egy sikeres lekanyarodás után fenn voltunk egy teljesen ismeretlen külterületi magaslaton. Átfutottunk egy erdőn, s nemsokára olyan utcákban találtuk magunkat, amelyekről soha senki nem hallott. Teljesen az ösztöneimre bíztam magam, az ösztöneimre, amelyek legjobb tudomásom szerint nem léteznek, legalábbis a közlekedés vonatkozásában. Hát mentem, a család pedig riadtan hallgatott mögöttem. Nyilván bíztak az ösztöneimben, amelyek hiányáról az előbb már említést tettem.

Egyre rosszabb lett a helyzet, az aszfaltozott úttestet egyszer döcögős földút váltotta fel, kutyák vizeltek lépésben haladó kerekeinkre. A kereszteződésekben jött az a bizonyos tétovázás. Mért épp arra mentem, amerre mentem? Végül is nem tudom.

Kertes házak. Szombat délutáni kihaltság. Itt mindenütt emberek laknak. Nem is rossz környék! Boldog, kora őszi nyugalom, napozó gyíkocskák kerti köveken egy budapesti kerületben.

Egy füves hegytetőn megálltunk. Nagy mélységben gyönyörű kilátás nyílt a kelenföldi lakótelep dominókocka-szerű panelházaira. Tehát még nem szaladtunk ki a világból. Gyerünk tovább!

Tulajdonképpen élveztük a szabadságot, a tájat. Élmény volt látni, hogy a fővárosunkban milyen meghitt vidékek vannak. A kertekben pompáztak a napos délutánban a kora ősz virágai. Az utca lejteni kezdett, kisvárosias, redőnyös házak sorakoztak. Távoli muzsikahang ütötte meg fülünket. Jókedvű tangóharmonika-futamok. Kiértünk egy térre, és egy népünnepély közepén voltunk. Tarka tömeg, sátrak, hoppszassza-zene. A fejünk felett felirat üdvözölt bennünket a Budafoki Bornapok alkalmából.

Úgy látszik, ezen a nyáron a véletlen újra és újra valami népünnepélyre vet. A lovasnapra úgy csöppentem be, hogy nem is tudtam, létezik. Most meg ez a sávváltás...

Azelőtt is voltak ezek az ünnepélyek? Csak nem tudtam róluk? Vagy mostanában jöttek rá az emberek, hogy néha össze kell csődülni, gondtalanul átadni magunkat az együttlét örömének? Nekem ez tetszik. Évtizedeken keresztül a politika mondta meg, hogy mi ünnep és mi nem. Az emberek ezt úgy fogadták el, mint farkaskutya a tökfőzeléket. Fanyalogva bele-belenyaltak, de az önfeledtség elmaradt. Ó, azok a gépelt papírokról felolvasott beszédek! Ahol valaki papírról beszédet olvas fel, onnan a népünnepély jó íze riadtan elmenekül. Muzsika kell, komédiások kellenek, bohócok, étel-ital, látványosság, kéz-kézben sétáló párocskák.

Különben pedig nem kell dühöngeni, ha a kerekeink téves sávra gördülnek. Lehet egy téves sáv a helyesebbik.

- 2014 -