LAPOZZUNK VISSZA!

Néha vissza kell lapozni, mert a jelent csak a múltból lehet igazán megérteni.

Amikor én hat-nyolcéves kisiskolás voltam, az osztálytársaim zömének a fronton volt az édesapja. Egy mai ember számára ez fölfoghatatlan. Hazamész az iskolából, és az apukád, ahelyett, hogy a munkahelyén volna, valahol ezer kilométerre van egy lövészárokban. De az is lehet, hogy ismeretlen emberek megölték őt. A helyzetéről, testi-lelki állapotáról a leghalványabb sejtelmed sem lehet. Pedig ő a szülő-apád, akinek nem a fronton kellene lennie, hanem valahol veled egy horgászaton, erdei kiránduláson. De valahol valakik úgy döntöttek, hogy ő legyen egy lövészárokban, amit ő teljes lelkével utált, gyűlölt, és minden emberi akarásával otthon szeretett volna lenni a családjával. De azok a valakik nem törődnek az ő legtermészetesebb vágyaival. Őket az élet olyan helyzetbe hozta, hogy ne kelljen törődniük azzal, amit az ő embertársuk szeretne.

Normális esetben az emberek törődnek egymással. Ha egy ismeretlen megbotlik és elesik mellettem az utcán, fölsegítem, megkérdezem, mit segíthetnék neki. Létezik egy természetes segítőkészség. És milyen furcsa! Bizonyos emberi lényekből bizonyos helyzetekben mintha teljesen hiányozna ez a természetes segítőkészség. Abszolút közönnyel taszítják embertársaikat abba a bizonyos lövészárokba, ahol sárba fullad az arcuk, és patkányok futkosnak a hátukon.

Mindenki ismeri ezt a társadalmi helyzetet, és beletörődik. Aki megkapja a katonai behívót, összecsomagolja a borotvakészletet, és indul.. Az én életemnek is emlékezetes percei voltak, amikor láttam az apámat befordulni az utcasarkon a vasútállomás felé. Tudtam, hova megy. A frontra. Talán a halálba. Az élet minden keserűségének elháríthatatlan mozzanata volt ez. Nem gondoltam bele abba, hogy akik okozták ezt, azok soha életükben még a harctér tájékára sem mennek el, hanem az irodájukban fotelben terpeszkedve diktálják a gépírónőnek a leveleiket. Amelyekben az én apám csak egy statisztikai adat. Az ember megtanulja, és megtanulja elfogadni a társadalmi berendezkedés abszurditásait.

Lecsupaszítva igyekszem most itt megfogalmazni a homo sapiens-re vonatkozó legfontosabb meghatározókat

Gondolkodik, tehát van. Rendelkezik tudattal. Tudja a tudatát. Ez az, ami minden más élőlénytől megkülönbözteti őt.

Nemcsak gondolkodik, cselekszik is. Nyughatatlan, folyamatosan nyüzsög, alkot, nincs egy nyugodt perce, a technika csodálatos fenoménja, a gépezeteit, szerkezeteit nyugodtan a világcsoda kategóriájába sorolhatjuk, amit – miközben ezeket a sorokat billentyűzöm – magam is átélek.

Ő nagyra van a szuverenitásával és a sapientiájával, de sem nem szuverén, sem nem sapiens. Aki az utcán szembejön veled, azt hiszi, hogy az elhatározásaiban, tetteiben önálló, azt teszi, amit akar. Téved. Az esetek többségében azt teszi, amit mások akarnak. És a sapientia! Mennyire túlbecsüli a világ az értelmet! Sorra veszem az ismerőseimet. A fele elrontotta az életét. Pedig nem kellett volna. Hol maradt az értelem?

Az ember olyan állatfaj, amelyik háborúkat csinál, ami egyetlen más élőlényre sem jellemző. S ez azt is jelenti, hogy a technikai zsenialitása csúcsán olyan eszközöket alkot, amelyek piaci értékét az szabja meg, hogy hány másik ember életét képesek elrabolni, azaz megölni őket. Mennél több embert tud megölni egy gép, annál értékesebb. Nem érdekes? Az ember hihetetlen találékonysága e téren valóban minden létező csodálatosságot felülmúl. Baljós körülmény, hogy a tudomány legmagasabb szintjét képviselő tudás, amelynek eredete és célja szerint az életet kellene szolgálnia, a halál szolgálatába szegődött. Magának az anyag elemi szerkezetének felbontása, s az energiának ebből adódó felszabadulása egy perc alatt emberek ezreinek elpusztítását eredményezheti. Gyilkolás érdekében belenyúlni a létező világ alapját jelentő anyagba bizonyára nem "Istennek tetsző dolog", s magános óráinkban meg is érezzük az ezért az egész emberiséget sújtó büntetés súlyát. A háború a sátániság eluralkodásának szörnyű jele. Ez a világfelfordulás, hogy a jó helyet cserél a rosszal, szinte az ujjunkkal tapinthatóan jelzi az egész struktúra halálos betegségét. És például amit a háború az asszonyokkal, az anyákkal csinál, nincs ember, aki ennek gonoszságát megfelelően minősítse. Szinte a fizikai mértékegységek egzaktságával mutatja, hogy a gonoszságnak nincs határa. És nagyon elgondolkodtató, hogy épp a legnagyobb fejek, akik ezt az egészet csinálják, nem alkotnak valami szövetséget az élet megmentése céljából. Lehet, hogy épp belőlük hiányzik a távlatos gondolkodás? Nehezen hihető. De mit tehetnek a fegyvergyárak világuralma ellen?

Megnyugtató az emberek azon tulajdonsága, hogy képesek szeretni egymást. Amikor ezt írom, az advent napjait éljük, ami a legnagyobb világvallás, a kereszténység hívei számára a várakozást jelenti. Mire várnak? Krisztus születésének ünnepére, aki szerint a létező legnagyobb dolog a szeretet.

Az embereknek kultúrája, tudománya, művészete van Mikroszkóp fölé hajolva kutatják az anyag titkait, énekelnek, táncolnak, hegedülnek, s ebben van valami megfoghatatlan és csodálatos.

Összefoglalva: az emberek túlnyomó többsége szereti az életet, nem akarnak meghalni. Ez a lényeg. Még az öngyilkosok is az élet valaminő szeretete miatt végeznek magukkal.

Nézz ki az ablakon, s megérted a lényeget!