RÉGI TANÍTVÁNYUNK MESÉL A BARÁTSÁGRÓL

Vannak emberek, akiknek soha nem volt barátjuk. Sajnálom őket. Én hetvenéves elmúltam, és elmondhatom, hogy egész életemet betöltötte egy barátság. Enélkül üres lett volna számomra az élet. Ugyanis úttörő korunkban Julival együtt mondtunk verseket esküvőkön. Nem ma volt. Akkor az egész városban mindössze két-három családnak volt telefonja, és autó csak két orvosnak és a tanácselnöknek volt a tulajdonában. Nehéz elhinni?

Szóval a hatvanas években, a Kádár világ mélyében létezett egy "társadalmi esküvő" nevű intézmény, hogy aki nem akart oltár előtt esküdni, megtehesse azt a tanácstitkár előtt is, tanúsítva, hogy ő jó elvtárs, nem a "klerikális reakció" híve. Az ünnepélyesség kedvéért itt elhangzottak némely költemények, amelyeket ügyes úttörők adtak elő. Esküvők alkalmával Julival ott ültünk a díszterem megjelölt helyén, s adott pillanatban elmondtuk Petőfi "Szeretlek, kedvesem" című versét, vagy egy más költeményt. Sok fiatal párt volt alkalmunk tüzetesen szemügyre vennünk. Elég az, hogy Julival közöltem: én soha nem fogok férjhez menni. Hatott rám az esküt tevők viselkedéséből sugárzó hamisság, megjátszottság. Julival e téren közös platformra jutottunk, Ez, azt hiszem, elmélyítette a barátságunkat.

Ekkoriban kezdték megszervezni Zamárdiba a gyerektábort. Konyhai munkára számítottak iskolánk diákjaira is. Egész nyáron Zamárdi? Ki az a hülye, aki nem harap rá erre? Julival az első jelentkezők között voltunk. Igen, ámde akit felvesznek, annak alapos orvosi vizsgálaton kellett átesnie. Például meghatározott módon székletmintát kellett leadnia. Mindenki kapott egy kis pohárkát kanálkával.

Életem egyik legnyomasztóbb emléke, hogy nekem nem sikerült egy grammnyi adagot sem produkálnom. Vannak ilyen helyzetek. A természetet nem lehet erőszakolni. De mire való a barátság? Julinál fölösleges mennyiség is rendelkezésre állt. Két kanálka van, két pohárka van. Percek múlva vittük a postára a két ügyesen csomagolt küldeményt, ahogy ez elő volt írva. És itt jön egy döbbenetes, mulatságos fordulat, amely miatt valahol egyszer már elmeséltem az esetet. A laborból közölték, hogy az én küldeményemet elfogadták, de Juliét nem. Tehát a hamisítvány kellett nekik, a valódit visszadobták. Mindenki röhögött, aki értesült a dologról. Mintha az élet váratlanul megmutatta volna az igazi arcát: a hazugság diadalmaskodik.

Persze az ismételt postázás megfelelőnek bizonyult, kaptunk két emlékezetes hónapot a napsütötte Balaton partján. Aki kétségbe vonja a mosogatás terén elsajátított gyakorlottságomat, annak tudnia kell, hogy naponta ötszáz fő részére mosogattunk. Ötszáz fő! Nem kis dolog, mi? Jó dolog a munka. A gyereket felnőtté teszi, büszkeséget ad. Felszolgálók voltunk, takarítók, a fiú csapat az udvart rendezte. Remek banda alakult ott ki, sosem fogom elfelejteni. Összekovácsolt bennünket a kemény munka, a jó kis lubickolások a tó vizében, a csavargások, meghitt beszélgetések különböző padokon. Örök barátságok születtek, egyik volt társnőm máig tyúktojással lát el rendszeresen, mert farmjuk van a férjével.

De Juli egyik fia informatikus, jó állásban van. A másik fia filmrendező, most épp Iránban csatangol, mert nyughatatlan lélek. Az én egyik fiamnak nemrég mutatták be a zongoraversenyét Pécsett a Kodály központban. A másik fiam Granadában vendégeskedik. Történnek a dolgok.

Julival lehetőleg naponta felhívjuk egymást. Nagyon sok mondanivalónk van, néha akár egy órányit is elcsevegünk. Kérdés: miért van, hogy egyesek mellett meg sem mukkanok, mások mellett ki sem fogyunk a szavakból? Lehet, hogy egy valaki számára van mondanivalóm, más számára meg nincs?

Azt hiszem, valahol itt lappang a barátság lényege.