SZEMBENÉZÉS, AZAZ SOROK AZ ŐRÜLETRŐL

Kicsit belegondolok például a gyermekkorom idején lejátszódott második világháború dolgaiba, és nagyon főbe vág egy fölismerés: az életemet, de az egész emberiség sorsát is elmebetegek irányították a huszadik században. A pszichológusok, pszichiáterek nagyon mélyre szántó gondolatokat fogalmaztak meg a lélek működésével kapcsolatban. Az ember elámul a mélylélektan, a tudat alatti folyamatok leírásával összefüggő gondolatmenetek igen találó leírásait olvasva. Milyen bonyolult dolog a mi lelkünk! De nyilván tájékozatlanságom magyarázhatja: nem találkoztam ezeknek az igen okos lélekelemzőknek olyan eszmefuttatásaival, amelyek például Hitler Adolf elmebetegségét vették volna vizsgálat alá. Pedig ő sok szöveget hozott létre, amelyek ennek az embernek a gondolati bakugrásait alapos vizsgálat tárgyaivá tehetnék. Nem beszélve a szónoklatairól készített filmfelvételekről, amelyek ennek az egyénnek a lelki alkatát mindennél jobban szemléltetik.

Mi nála az érdekesség egy mai gondolkodó ember számára? Tehát ő képes volt ellentmondást nem tűrő döntéseket hozni az én életemről és halálomról, de más milliók életéről és haláláról is anélkül, hogy ő rólam és más milliókról a legcsekélyebb ismeretekkel is rendelkezett volna. Nyilván azt sem tudta, hogy létezünk. Hogy vette a bátorságot? Lehet ezt normális gondolkodásnak tekinteni? Egy furcsa rögeszme a hatalma alá vonta az egész gondolkodását: háborút kell indítani. A rögeszme rögzült eszme, az alany nem képes eltérni egy adott ügyben kiformálódott véleményétől, akarásától akkor sem, ha világos érvek szólnak ellene. Tudni kell: a rögeszmés agyműködés elmebetegség, orvosi kezelést igényel. Milyen eredményt hozott a hitleri rögeszme? A hatalmas birodalma, gyönyörű, történelmi városai 1945-ben földig volt rombolva, a romok alatt halottak tömege hevert, ő maga benzinnel leöntve szénné égett. Ez kiválóan mutatja a rögeszméje irracionalitását. Meghalt azt hiszem, negyven millió ember, az életben maradottak megoldhatatlan problémák tömegével kényszerültek küzdeni. Éheztek, fáztak, rongyokban, romok közt tengődtek. Az egész emberiség csődje következett be.

Más, ettől nem független tény.

1948 egy délelőttjén a kollégiumi tanórán szokatlan módon odajött hozzám a nevelőtanár, mellesleg az osztályfőnököm, és azt mondta, menjek ki az udvarra, ott vár az apám. Nem lehetett elhinni, biztos voltam abban, hogy a tanár úr téved. Évekkel előbb láttuk apámat, amint elhagyja a házat, mennie kell a frontra. Az itt következő évek a család számára a poklot jelentették. Nem lehetett fogalmunk arról, hogy ő mit élt át. A Rajnánál tette le a fegyvert. Nem tudtuk, él-e. Jött másfél éves orosz fogság.

Akkor a tanóráról leszaladtam az emeletről az udvarra. Ott ácsorgott egy idegen. Mondták, hogy az az apám. Nem ő volt, legalábbis amit a szememmel láttam, nem volt összhangban azzal, amit az apám külsejéről őriztem magamban. Megijesztett a kopaszra nyírott koponya, az irreálisan szürke arcbőr. Amikor váratlanul rám mosolygott, egy perc alatt megértettem, hogy ő az apám, és hogy miket élt át az utóbbi évek alatt. Fölfogtam, hogy egy kíméletet nem ismerő, barbár erő, az elmebaj tetszése szerint átrendezte az életünket. Fogalmat kaptam ennek a betegségnek a hatalmáról.

Attól félek, de nagyon, hogy ezekben a napokban is az elmebaj hatalma alatt élünk. Sajnos, nincs érvem az ellen, hogy a legnagyobb döntéseket hozók között több az elmebeteg, mint a falvak, városok jámbor lakói között. Lehet más a véleményem ezt a háborút látva?

Nincs mit tenni! Hölgyeim és uraim, bele kell törődnünk, hogy a bolondok uralma alatt tengetjük a napjainkat. Akinek van ez ellen valami ötlete, szóljon! Szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy valószínűleg nincs segítség.