TALÁLKOZÓN MESÉLTÉK
A lány, aki ezt mesélte, gimista korában egy bombázó volt, a hatvan éves találkozón, amikor mesélte, már anyóka. Az ötvenes évekről volt szó, a Rákosi korszak tetőfokáról. A lány szülei hivatalnokok voltak, száz százalékig be kellett tagozódniuk a bolsevik rendszerbe, élni akartak, gyermekeik voltak, ha nem akartak szülőkként földönfutókká válni, muszáj volt lelkes kommunistának mutatni magukat. Egy hivatalnoknál ez volt az elvárás minimuma. Egy mai fiatal nem tudja beleélni magát ebbe. Miért kell azt játszanom, ami nem vagyok? A lányt persze megkereszteltették csecsemő korában, de titokban. Ez külön furcsaság volt akkor. Titokban rengeteg újszülöttet megkereszteltettek.
Miért? Vetődik fel a természetes kérdés. A kommunista hatalom, ki tudja, miért, gyűlölte, tilalmasnak tartotta a keresztelést. Az emberek azonban nagyon-nagyon rejtélyes okokból mégis megkereszteltették újszülöttjeiket. Ezer évet nem lehet gyökerestül kitépni a lelkekből. A bolsevik vezérek nagyon jól tudták ezt, de nem akarták tudomásul venni. Ők ilyenek voltak akkor. Azt hitték, hogy a világ akképp mozdul, ahogy ők akarják. És ebből sok baj származott.
Nos, a lány elvégezte az általános iskola első osztályát. Ekkor lép be a folyamatba egy vallásos nagymama, aki minden vasárnap elment szentmisére, és aki olyan helyzetben volt, hogy egy csöppet sem kellett törődnie a tilalmakkal és elvárásokkal. A lányának a tudomására hozta, hogy a nyár folyamán az unokáját részesíteni fogja az elő áldozás szertartásában. Ennek érdekében a kislányt néhány hétre vendégül szeretné látni pesti lakásában, hogy az részesülhessen a szükséges oktatásban.
A közérthetőség
kedvéért itt szükséges elmagyarázni, hogy mi az az első áldozás. Maga az
áldozás a katolikusoknál lefolytatott vallási rítus, melynek során a hívek egy
megszentelt, kerek kis ostyát kapnak, amelyet lenyelnek. A Leonardo képén is
ábrázolt Utolsó vacsorán a napok múlva keresztfán kivégzendő Jézus megtör egy
kenyeret, a darabokat szétosztja a jelenlevő tanítványok között, s ezt mondja:
"Egyetek ebből mindnyájan, mert ez az én testem, mely értetek adatik." Később
hozzáteszi: "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!"
Ez a jelenet a kereszténység lényegét foglalja magába. Megérteni csak az képes, akiben van hajlam a vallásos érzületre. Eszerint a világmindenség nem magától jött létre, hanem egy hatalmas szellemi erő tervezte el és teremtette meg. A problémák ott kezdődtek, hogy ez a Teremtő az embert is belealkotta a mindenségbe, mégpedig úgy látta jónak, hogy ennek a lénynek megadta a csakis őrá, a teremtő istenre jellemző szellemi Szuverénitás adottságát. Talán nem kellett volna, később állítólag ő maga is megbánta. Mert a Szuverénitás mellé nem adta meg a másik isteni tulajdonságot, az Értelmet. Ebből lett minden baj, mert az önhitt, Értelem nélküli ember pokollá tette a saját életét is. A Bűn vette át a világuralmat. Kényszerhelyzet. Vagy elsöpröm az egész teremtést, vagy rendbe hozom. Itt jön egy káprázatos lépés: a Teremtő emberi alakot vett fel, és egy rémséges, tragikus, véres történetben föláldozta magát. Mert a Bűn egyetemes hatalmát csak ezzel lehetett megtörni. Aki ma az áldozati ostyát magához veszi, a maga nevében megismétli ezt az áldozatot. A tíz év körüli katolikus fiatalt bevezetik ebbe a rituáléba, első áldozásban részesítik. Ez egy kis családi ünnep, van kakaó, sütemény. A mi lányunkról fénykép is készült, fehér fátyolos képet készíttetett róla a nagymama. A fotót magam is láttam, a találkozón körbe adták. Varázsos arcú, átszellemült kislány gyertyát tart rajta a kezében.
A baj ott történt, hogy a lány büszkén megmutatta a fényképépet az osztálytársának, meghitt barátnőjének. Akinek az édesapja munkatársa volt a korszak rettegett Államvédelmi Hatóságának (ÁVÓ). Szóval a reszkető, sápadt kislányra a tanító nénije másnap ráparancsolt, hogy a képet azonnal égesse el, s ha jót akar, még említést se tegyen róla senkinek.
Mint tudjuk, nem került sor a képégetésre. S így nekem is lehetőségem adatott, hogy gyönyörködhessem benne, s elgondolkozzam a történelmünk bizarr furcsaságain.