TANÚVALLOMÁS

Ott kezdem, hogy volt egyszer egy ötvenhatos forradalom Magyarországon. Már éltem akkor, fiatal egyetemista voltam, a saját szememmel láttam. Az utolsók egyike vagyok azoknak, akik tanúként megszólalhatnak. Mert egyre kevesebben vagyunk, akik illetékesek szólni. És alighanem kötelességük is szólni, mert az a köd, amely e kérdés körül gomolyog, az egész nemzettudatot torzítja.

Azt kell állítanom, hogy akinek nincs megfelelő fogalma ötvenhatról, annak meg kell békülnie azzal a tudattal, hogy fogyatékosak az ismeretei arról, hogy mit jelent magyarnak lenni. Tudomásul kell venni, hogy ez a nép 1956-ban történelmet csinált, új utat szabott az egész emberiségnek. Nem kis dolog, ugye?

Tudni kell, hogy 1945-ben, a világháború után Nyugat-Európa elvesztette a tájékozódási képességét, elromlott az iránytű. Az irányadó fejek (például a francia Sartre, a vezérgondolkodó, vagy Picasso, a vitathatatlanul legtekintélyesebb képzőművész) egyszer csak kommunista gondolkodású emberek lettek, mintha hirtelen meghülyültek volna. Elkábította őket az a tény, hogy Hitlert nagyrészt a Szovjetunió közreműködésével sikerült legyőzni. Azt talán nem tudták, hogy Sztálin sokkal több embert megöletett, mint Hitler. Nekünk itt Kelet-Európában érthetetlen volt a kommunistaság ilyen hulláma. rajtunk az orosz csizma taposott. Itt ártatlan plébánosokat akasztottak föl, általában akárkit fölakasztottak ártatlanul, a gazdáktól elvették a lovukat, tehenüket, földecskéjüket, egész falvakat verettek végig gumibottal, Pestről tömegeket hurcoltak kényszermunkára a Hortobágyra, miután mindenüket elvették, főleg a lakásukat, hogy a pártelit tagjai fényűző otthonokba költözhessenek, noha ők ezért két szalmaszálat nem tettek keresztbe. Itt brutális gondolkodási terror uralkodott, az emberek nem mertek gondolkodni, önálló véleményt kialakítani, a félelemnek akkora burája borult föléjük, hogy a társadalom gondolkodási vakká vált. A vezetés megőrült, amikor meglátta, hogy a saját maga által létrehozott féktelen terror olyan helyzetet teremtett, hogy akármit megtehet. Meg is tettek akármit, a legjobb iskolákat egyszerűen elvették a működtetőktől, tanáraikat, a magyar közoktatás legjobbjait bebörtönözték, itt-ott kivégezték, pótlásul bevezették a "képesítés nélküli nevelő". fogalmát, olyan fiatalokat ültettek a katedrákra, akiknek fogalmuk sem volt arról, mit kell csinálniuk. Az ipari üzemeket szintén elvették a tulajdonosaiktól, teljesen szakértelem nélküli "jó elvtársakat" tettek meg vezetőknek. Később egy öreg tanár elmondta nekem: úgy érezték ők akkor, hogy a vezetés elhatározta, hogy ami jó, azt el kell rontani. És volt egy furcsa rend: minden falon, minden felületen ott díszelgett a vezetők, elsősorban Sztálin arcképe. Megértettük, hogy ami velünk történik, azt mind ő csinálja. Hogy ne ébredjen valakiben a kritika érzete, ennek az embernek valóságos isteni tudást, erőt jóságot sugalmazott minden róla szóló megszólalás. Nem hiszem, hogy a modern időkben létezett emberi lény, akit ennyire felmagasztaltak volna. Ha csak nyilvánosan a neve elhangzott valahol, fel kellett ugrani a székünkről, és ütemes tapsok kíséretében éltetni kellett őt. Utólag szégyelli magát az ember, hogy ezt megtette, de egyszerűen muszáj volt megtenni.

A társadalomban láthatatlanul egyre nagyobb feszültség keletkezett. Kezdtük felfogni, hogy amit a bolsevik hatalom művel velünk, azt talán nem kell eltűrni. 1953-ban meghalt Sztálin, a nép szippantott valamit a szabad levegőből. Nagy élmény volt rádöbbenni, hogy létezik szabadság. Sztálin utódja, Hruscsov, származására nézve ukrán pártvezér (Ukrajna akkor a Szovjetunió tagköztársasága volt, érdemes tudomásul venni), tehát Hruscsov a pártkongresszuson feltárta a sztálinizmus iszonyatos trágyadombját. Mi csak azt tudtuk, hogy elítélte Sztálint, ami jólesően fejbe kólintotta a népet. Ez is lehetséges?

Október 23-án reggel az egyetem bejáratánál közölték velünk, hogy elmaradnak az előadások, tüntetni fogunk. Senki nem tiltakozott. Helyeseltük, úgy éreztük, ideje tenni valamit. Felsorakoztunk, énekelve elindultunk a városközpont felé. A járdákon tömegek néztek bennünket, sokan beálltak közénk. Mire beértünk, már tömeg hömpölygött velünk. Nem tudtuk, hogy elkezdődött a forradalom. Este a városban eldördült az első sortűz. A rádióból tudomást szereztünk a pesti eseményekről, a rádió ostromáról, a Sztálin szobor ledöntéséről. Már világos volt, hogy kitört a forradalom.

Aki nem volt forradalomban, nem tudja milyen az. Hogy mi történik a lelkekben. Tudni kell, hogy a szabadságnak mámora van, kissé részeg állapot. A személyiség a normál állapotának a többszörösét képes teljesíteni. Tetterőtől izzottunk, hegyeket lettünk volna képesek mozdítani.

Itt belépett a folyamatba maga a Sátán. A világpolitika sakkjátszmája. A Szovjetunió nem volt hajlandó elereszteni a Magyarország nevű csatlóst. Vannak, akik értik ezt. Miért volt jó nekik, ha ez az ország hajbókolt nekik, ütemesen tapsolt Sztálinnak? A közember számára érthetetlen, ahogy az ezrek halálát eredményező háborúkat sem érti. A legegyszerűbb azzal magyarázni, hogy akik ezt, csinálják, elmebetegek. Hogy Sztálin elmebeteg volt, ahhoz számomra nem fér kétség. Az utódai megörökölték a bajt. És rémület: elindították tankjaik ezreit a szegény, a szabadság mámorában lángoló Magyarország ellen. A Sátán a földön dobálta magát, úgy röhögött. A Sátán nem bonyolult lény. Egyszerűen örül annak, ha rossz valami. Na, itt aztán örülhetett. A tankok egyszerűen rommá lőtték Budapestet. Nem szükséges másvalaki információjára hagyatkoznom. Ezzel a két szememmel láttam a szovjetek által rommá lőtt fővárosomat. A tankok egyébként az egész országban szétrajzottak, romboltak, öltek szorgalmasan. S a tragikomédia csúcsa: tíz éven át a szovjet-magyar barátság jelszavával volt tele a média, s egyszer csak kirobbant egy könyörtelen tömeggyilkolási őrület. Hogy hány magyart állítottak falhoz, lőttek agyon, azt szerintem senki nem tudja. Mint ahogy arról sincs adat, hogy a hihetetlen körmönfontságú pesti srácok hány szovjet tankot robbantottak föl a benzines palackjaikkal. Tombolt a sátán, folyt a vér. "Iszonyatos gyöngyvirág nyílik a kövezeten" – olvashatjuk Nagy László A város címere című versében. A szövegösszefüggésből kiderül: a mondat a fiúk fogsorára utal. Nem titok, hogy bizony a tankok lánckereke taposta az aszfaltba a srácok némelyikét. A "megbonthatatlan szovjet-magyar barátság" jegyében.

Ez volt. Az egész világsajtónak ez lett a főtémája. Európa kommunizmussal kacérkodó értelmisége a fejét vakarta, kezdtek felfogni valamit. A Szovjetunió nem az álmok birodalma, hanem egy bestiális, vandál bűntanya, a marxizmus pedig egy ártalmas téveszme. A józanító injekciót a magyar nép adagolta. Fontos eljárás volt, dollár milliárdokkal mérhető lett a haszna. De meg is kapta az ország a jutalmát a Haynau rémuralmánál durvább kádári hónapok során. Nem takarékoskodtak a hóhérkötéllel. Jutalmul……

De itt most fontos elgondolkodni. Látjuk, ahogy ma az egész világ tömi tankokkal, rakétákkal, repülőgépekkel és mindennel Ukrajnát. Mi akkor egy pisztolyt nem kaptunk. Itt az életet kockára tevő, véres harc folyt az utcákon, kölykök tucatjait gyilkolták meg, A "szabad világ" részéről csak tiltakozó cikkek ezreire telt a szolidaritásból. És semmi szankció, ténylegesen hatékony politikai akció. Csüggedt, szomorú vállvonogatás volt mindössze. A tanúknak évtizedek elmúltával is ökölbe szorul a tenyerük, könny szökik a szemükbe, ha az eszükbe jut a magyarság szégyenletes magára maradottsága 1956 novemberében. Az egész "szabad világ" szégyene volt, s maradt azóta is. Na de szégyen? Mi az? Ismeretlen fogalom.

Az 1956-os magyar forradalom óta más lett a világ. Talán jobb lett. Mindenesetre igazabb. A néptömegek megaláztatásától, a hazugság uralmától mentesebb. Magyar ember, büszkének kell lenned.