ÜTKÖZÉSEIM A PÁRTÁLLAMMAL

A pártálammal való ütközés valahogy természetes dolog volt. Ritkán esett meg ugyanis, hogy az állam ugyanazt akarta volna, mint az egyén. Ő mást akart. Miért? Hát ők száz éves könyvekből kapták meg a szellemi muníciót. Ezek a könyvek jelentették az ő bibliájukat, ragaszkodtak hozzá, bár sokuk meg se értette igazán, ami a könyvekben le volt írva. Azok a száz év előtti, nagyon bölcs, nagyon becsületes fejek nyitva tartották a szemüket, és gondolkodtak, ami nem veszélytelen dolog. Az nem normális, - gondolták, - hogy míg London sikátoraiban tízezrek döglenek éhen, azalatt az urak fényűző palotáiban akár tucatnyian ülnek körül pazar ételekkel tálalt, ezüstneműtől roskadozó asztalokat. Fölfogták, hogy valami alapvető baj van az egész struktúrával, teljesen meg kell változtatni az egész rendszert. Ezek a bölcsek forradalmárok voltak, a teljes felforgatás hívei, ami egyesek szerint kétségeket támaszt a valóságos bölcsességükkel kapcsolatban, ugyanis aggályos dolog egy élő, működő struktúrát fenekestül fölforgatni. Mindegy, a pártállam megalapozói kísérletet tettek erre a radikális megoldásra. Tudták, hogy egy ilyen lépést ajánlatos diktatórikus berendezkedés létrehozatalával megtenni, számolva a néptömegek ellenállásával. Tehát Pista mást akar, mint a feje fölött az állam bácsi. Íme: adva van az ütközés szükséges alapfeltétele.

Voltak ugyanis ünnepélyek, kulturális események. Az egyik ünnep előtt Klára néni, a tanító nénink a kezembe nyomta az Ünnepeink című vaskos könyvet. Megbízott, hogy két hét múlva osztályfőnöki órára készítsek néhány osztálytárssal egy kis tíz perces ünnepi műsort a könyv egyik fejezete alapján. Ügyes legyek, Komor elvtárs a járástól meg fogja tekinteni az órát. Ötödikes voltam. Ő engem erre a műsorkészítésre képesnek tekintett. Ezt nevezik pedagógiai optimizmusnak. Na, nekiálltunk hárman. Láttunk ilyen műsort eleget. Szövegeket kell egymáshoz kapcsolni, ennyi. Az egyik szövegünkben előfordult ez a részlet: "Tito, az imperializmus láncos kutyája". Nekem ez valami miatt nagyon tetszett. Az viszont biztos, hogy amikor a kis műsorunk bemutatóján kellő pátosszal kiejtettem a számon ezt a fél sort, Komor elvtárs keze riadtan a homlokához lendült. Meghajlás után odaintettek. Hát nem tudom, hogy Tito már nem láncos kutya, hanem jóbarát? Nem volna jó. ha az idézet miatt valami diplomáciai kalamajka következne be.

Honnan tudta volna ezt egy ötödikes? Akinek életkoránál fogva meghaladja a fantáziáját, hogy válhat valaki láncos kutyából valami baráttá.

Szóval a nevem mellé ekkor alighanem bekerült egy fekete pont.

A másik fekete pontot évek múlva kaptam, amikor frissen érettségizettként képesítés nélküli tanárnő voltam, és a vallásháborúkról kellett történelem órát tartanom egy ötödik osztályban.

Annyit elmondhatok, sejtelmem sem volt arról, mit és hogyan kell csinálnom a megtartandó órámon. A képesítés nélküli nevelőnek nincs képesítése arra, amit csinálnia kell. Mégis odaültetik őt a katedrára.

Feltételezem, a maiak nem sokat tudnak arról a tanügyi forradalomról, amit a forradalmárok 1948 után végrehajtottak Magyarországon. Államosítottak, ami azt jelentette, hogy az egyházi kezelésű tanintézményeket az állam kezébe adták. Öt perc múlva kirúgták a szerzetes tanárokat. Nemcsak kirúgták, hanem sok esetben bebörtönözték, az országból kiüldözték őket. A magyar pedagógusi kar legjobb negyedét, akiknek nem volt családjuk, foglalkozásuk, csak az iskola. Szép rombolás volt! Érdekes, hogy ezek rombolásban milyen jók! Miért tették ezt a tanügy korifeusai, a magyar közoktatásban megoldhatatlan tanárhiányt okozva? Hát mert az eltávolított tanárok papok voltak, hívatásuk szerint a vallás terjesztői. Már pedig a száz év előtt írott könyvek szerint a vallás valami nagyon rossz dolog, a magyar fiatalt erőnek erejével meg kell óvni tőle. A nehéz helyzetben valaki kitalálta a képesítés nélküli tanár műfaját. Nem lehetséges, hogy a katedrán a tanár székében ne üljön senki, igaz? Lehet az illető akár vallásos is, csak legyen valaki.

Így lettem én tizennyolc éves koromban tanár néni. Ami, sajnos esedékessé tette, hogy tizenkét éves koponyákban megvilágítsam, miért öltek meg tízezreket és százezreket a tizenhetedik század vallásháborúiban Európában.

Szorongattatásomban egy egyetemista barátomhoz fordultam. Azt az érdekes javaslatot mondta, hogy kérdezzem meg az órán az osztálytól, ki jár hittan órára. Ezáltal konkréttá. átélhetővé teszem a gyerekek számára a vallás mibenlétét.

Az adott órára egy egész bizottság szállt ki Komor elvtárs vezetésével. Megint Komor elvtárs! Úgy látszik, a végzet őt szemelte ki egész pályámat meghatározó személyiség szerepére. Amikor feltettem a hittan órára vonatkozó kérdésemet, a negyven tagú osztályban tizenketten felnyújtották az ujjukat. Érzékeltem, hogy a magas bizottság köreiben valami földrengéshez hasonló hatás következett be. Az derült ki, hogy az iskolában elvégzett hivatalos felmérés szerint az adott osztályban egyetlen tanuló sem jár hittanra. A napnál világosabb volt, hogy megint valami komoly hibát követtem el. Nem is kaptam egy fillérnyi jutalmat sem az esedékes pedagógus napon. És ezután sem soha. A kormányváltás után meg azért nem, mert tudták rólam, hogy stabil kormánypárti vagyok. Minek olyanokra pocsékolni a manit, akik mindenképpen a mi embereink? Na nem?

Szóval voltak ütközéseim. Milyen jó, hogy ma már inkább csak röhögök rajtuk!