ÖN-INTERJÚ

Ön betolakodott ide a világhálóba, kitéve magát annak, hogy emberek, feltehetőleg részben ismeretlen emberek olvassák, amit itt leír. Kicsoda ön, hogy erre bátorságot vesz?

Nyolcvanhét éves nyugdíjas tanár vagyok. Létezett egy újság, amelybe hetenként írtam egy oldalnyit. Ez a lap anyagi okok miatt megszűnt, de mivel legalább ezer cikket írtam bele az évtizedek alatt, annyira a szokásommá vált ez, hogy nincs kedvem abbahagyni. Szöveget, eddig nem létezett szöveget létrehozni szinte narkotikum számomra. Élvezetet nyújt szavak keresgélése, mondatok , még sosem létezett mondatok létrehozatala, az élettel való kapcsolatom működtetése. Ugyanis ha mondunk, leírunk valamit, ez kinyilvánít valami kapcsolódást a körülöttem levő valósággal. Továbbá rákényszerít arra, hogy szellemileg összeszedjem magam, tisztázzak valamit. Nincs okom arra, hogy lemondjak ezekről, tehát folytatom ezt a cikkírást annak tudatában, hogy nem ártok vele senkinek, sőt abban a titkos reményben, hogy hátha valami bonyolult módon még használ is valakinek vagy valakiknek.

Aki ír, az véleményt közöl. Véleménye a legtöbb embernek van, de nem írják le. Miből gondolja, hogy speciel az ön véleménye méltó arra, hogy szövegbe foglalja?

Biztos észrevette, hogy ha valahol együtt van néhány ember, nem hallgatnak, hanem jár a szájuk, néha egyszerre több jelenlevőnek is. Van egy elnyomhatatlan belső igény arra, hogy pofázzunk. Miért? Ady leírt egy metsző mondatot: "szeretném, hogyha szeretnének". Azt hiszem, a fején talált egy szöget. Beszélek, mert azt akarom, hogy vegyenek tudomást rólam, ahogy a költő írja: "szeretném magam megmutatni". Nem törődöm azzal, hogy érdekel-e valakit. Úgy érzem, emberi mivoltomnál fogva méltó vagyok arra, hogy jelen legyek egy olyan humánus térségben, amelynek a kiterjedése szinte végtelen, tehát nem foglalom el senkinek a helyét.

Megindokolta, hogy miért lát neki a szövegszerkesztő billentyűinek ütögetésének. Ez így meglehetősen teoretikus. A szövegeknek többnyire van céljuk, amiért megszületnek. Meghatározná, mi a célja az ön szövegeinek?

Aki fél évszázadon keresztül tanár volt, annak a vérében van, hogy tanítani akar. Ma szinte hihetetlen: éltem a Horthy-korszakban, átéltem a világháborút, majd az utána következő politikai cikk-cakkok évtizedeit. Olyan távlat birtokába jutottam, ami kevés embernek adatik meg. Szeretném megosztani az emberekkel az ebből adódó tanulságokat. Aki tanárnak született, nem bújhat ki a bőréből. Igen, vagyok olyan bátor, hogy tanítani merem az olvasót. Volt idő, amikor a véneknek nem kellett indokolniuk, hogy elfoglalják egy bölcs szerepét. A könyvek előtti világban ez természetszerűen a nyakukba szakadt, mert tudták, amit a fiatalok nem tudhattak. Előfordulhat, hogy rosszul tudom, amit tudok? Persze. Van, aki ír, és van a bíró, aki olvas. A gondolataimat, ismereteimet az legfőbb bíró, az olvasó elé bocsátom.

Jól értettem tehát, hogy ezen a felületen ezután rendszeresen találkozunk a tanár úr eszmefuttatásaival?

Igen.

(Leszkovszki Albin János)