NÉGY ÍRÁS AUGUSZTUS HUSZADIKÁRÓL

ÜNNEP ELŐTT

Elég gyakran jövök fel a Kisföldalatti megállójáról a Hősök terére. Végigtekintek a hatalmas, díszkővel burkolt térségen, ahol többnyire sok turista lézeng a vezetők előadását hallgatva. A látványt az égig érő oszlop uralja a tetején a koronát tartó szárnyas angyallal. Az oszlop lábánál egy igen érdekes szoborcsoport tömörül: Árpád és a honfoglaló vezérek robusztus bronzlovakon. És a háttérben két karéjban a híres oszlopsor a királyszobrokkal. Ott áll az első oszlopközben Szent István az apostoli kettős kereszttel. Az államalapító.

Ez a Millenniumi emlékmű. Én büszke vagyok erre a nagyszabású és magas színvonalon megvalósított elképzelésre. A modernista szobrászat hívei talán fanyalognak a szoboralakok hagyományos megmintázottsága miatt. Beleborzongok, ha arra gondolok, hogy az uralkodók fennkölt alakjai helyén valami torz, modern figurák vagy különösen holmi kattogó gépezetek is lehettek volna. Az ezeréves Magyarországot ünnepelték a létrehozók, itt nem volt szabad léháskodni, fiktív korszerűséget mímelni. Látszik, hogy az alkotók nem sejtették: néhány évtized múlva, a trianoni aljasság nyomán ennek az országnak csak meggyalázott romjai imbolyognak a sír peremén, "hol nemzet süllyed el". Időt állót alkottak.

Mint tudjuk, István alapítványa nem süllyedt el a sírban, dacolt a végzettel, beintett neki. Feltételezem, hogy azért nem zuhant romlásba, anarchiába ez az ország, bár bizony megtörténhetett volna, mert jól meg volt alapozva. Honnan tudta, Szent István, hogyan kell államot alapítani? És egyáltalán: mi az, hogy "államalapítás"? Egy folyton mozgásban levő, biztos területtel nem rendelkező, ahhoz nem is ragaszkodó, robogó paripáin távoli országokat feldúló, rémületes, rabló gyülekezetből letelepedett, földművelő, templomba járó, törvényeknek alávetett népet, nemzetet alkotni. Mérges italból nemes bort. Amelyből a leghatalmasabb birodalmak urai is szívesen kortyintottak.

A dolgoknak megvan a maguk rendje. Ha nincs nagy baj, mint volt például 1919-ben, amikor az Emlékmű alakjait vörös drapériával borították Kun Béla buzgó agitátorai, mintha szégyellték volna az államalapítást, a vitéz, bölcs királyokat. Most az Emlékműhöz méltó, hatalmas ünnepségek lesznek az ünnepnapon. Már reggel trombiták csinnadrattája, ropogó díszmenet mellett vonják fel az országzászlót, aztán lesz légi és vízi parádé, mesterségek ünnepe a Várban, koncertek, ünnepségek országszerte, sok-sok beszéd, kora este pedig komoly, zászlós körmenet az államalapító király csodálatosan épen maradt jobb karja körülhordozásával. Mert ez a kar áldást és súlyos büntetést osztott érdem szerint. És sokan várják: lesz "minden eddigit fölülmúló" tűzijáték sötétedés után.

Csak ne legyen nagy zuhé ezen a napon.

L. A.

/2017/

AUGUSZTUS 20.

Nem lesz tűzijáték. Nem lesz Szent Jobb körmenet. Nem lesznek nagy banzájok, tízezres csápolások, tomboló népünnepélyek. Lesz Szent István napja, lesz az Új Kenyér Ünnepe. A nagyon ősi népek ekkor a Csodát ünnepelték rituális táncokkal. Ők még látták a csodát, amit mi már nem. Hogy a sárból, a fekete rögből fehér kenyér lesz az asztalon. Frissen sült kenyér illata. Nekik ez csoda volt..

A kenyeret ma kidobjuk a szemétbe. Nagyon sok kenyér kerül oda. Miért jutnának eszünkbe azok, akik épp most éhen halnak? Nem tehetünk semmit. Esetleg gondolhatunk rájuk. Aki tud, imádkozhat.

Na de a kenyér tényleg valami érdekes dolog. Kiskoromban megkérdeztem az anyámat, miért utazik apánk minden kora hajnalban Budapestre. "Hogy megkeresse a kenyerünket." Persze, hogy fintorogtam. Nem voltam oda a kenyérért. "A népnek nincs kenyere" – mondták a francia királynénak, mikor elkezdődtek a forradalom első viharai. "Hát egyenek kalácsot!" – javasolta a felséges asszony. Tudjuk, Jézus kenyeret osztott az utolsó vacsorán; és aki öreg, az megette a kenyere javát.

Hogy is történt ez a dolog régen a kenyérrel? Vetés, aratás. Sötét hajnalban hallottam, ahogy a felnőttek sodorták a köteleket. Ez külön tudomány, később nekem is volt részem benne. Aztán kocsikázás a búzatáblához, az aranymezőhöz. Jött a kaszák köszörülésének muzsikája. A gazda keresztet vet, mielőtt az első vágást megteszi. Az első vágás gyönyör, öröm, az egész test erejének büszke érzése. A gazda vágja a rendet. A századik vágás már nehéz. És az ötszázadik? És az ezredik? Az égből dől a tűz, ömlik a verejték. A kisfiú teregeti a köteleket, a nagylány szedi a markot, a nagypapa kötözi a kévéket, építi a keresztek bástyáit. Az aratás nem embernek való munka, de csinálni kell, az egész év kenyere múlik rajta.

Közben az anya otthon megfőzte az ebédet, kosárban hozza a fazekat, tányérokat. Árnyékot keres, kiteríti a pokrócot, porciózza a gulyáslevest, pogácsát. Jön a kaszákkal, sarlókkal a lestrapált, vert hadsereg. Ebéd még ilyen jól a grófoknak, hercegeknek sem esett. De aztán utána a pihenés legalább egy órát! Nincs ember, aki e nélkül kibírná a délutánt. Mert nincs mese, a tábla nagy része még érintetlenül aranylik. Alkonyodik, mire az egész le van borotválva. A lenyugvó nap ferde sugarában öröm végignézni a sorakozó kereszteket. De ki képes örülni, ha az egész teste sajog a fáradtságtól?

Nem mesélem a cséplést, a gabonaőrlés eseménysorát, amikor a gabonaszemek liszt alakjában, elzsákolva a gazda szekerére kerülnek. És nem mesélem az asszonyok hajnali kenyérdagasztását, amelyhez képest a mai hölgyek reggeli tornája játszi szórakozás.

A paraszti munkának régebben ezer éves rendje volt, a vacsoraasztal körül ülő család tudta, hogy két kezük munkájának köszönhető a hosszúkás, fonott kosárkában illatozó kenyérszeletek sora.

Most új rendet kell kialakítani a kombájnokkal, kenyérgyárakkal. Az áruházban vásárolt kenyér nem oly illatos, nem oly ropogós, mint a nagymamáéké volt, de meg lehet enni.

L. A.

/2020/

ÁTNEVEZÉSEK

Az embereket nagyon ritkán nevezik át, de utcákat, tereket, sőt országokat elég gyakran. A mai Andrássy út jó példa. Először Sugárút volt a neve, aztán megkapta az Andrássy nevet az országunk egyik legkiválóbb miniszterelnökéről, aki tulajdonképpen véghezvitte, hogy a körúttól a Városligetig hozzák létre a főváros legelegánsabb utcáját. (S akit előzőleg a világosi fegyverletétel után jelképesen kötél általi halálra ítéltek, mert harcolt a szabadságharcban, de ő akkor már Párizsban élt, ahol az előkelő hölgyek "a szép akasztott" nevet ragasztották rá, mert ő volt a legszebb férfi, s akiről Erzsébet királyné a gróf halála után a lányának elárulta, hogy benne látta a legfőbb támaszát.) Na de Rákosi idejében persze fölmerült, hogy egy gróf nevét nem viselheti egy szocialista főváros utcája. Így aztán 1950-ben egész Magyarország büszkeségére Sztálin út lett a neve, s Andrássy lovas szobra bronzát beolvasztották a hatalmas Sztálin szobor céljára. De mire volt jó az 1956-os forradalom? Hogy Sztálin utcatábláit lecseréljék a Magyar Ifjúság útja névtáblákra. Pár hétig ez így is maradt. De a forradalom leverése után ezt nem tűrhette a szovjet tankok által hatalomra jutott Kádár kupaktanácsa, s némi töprengés után a Népköztársaság út elnevezés mellett döntött. Brávó!

S mi itt az érdekes? Hogy maga az utca a többszörös névváltoztatás ellenére ugyanaz maradt, ha a megtízszereződött autóforgalmat nem tekintjük. Hogy mire volt jó a sokszoros névtábla-cserélgetés abszurditása? Ezt megkérdezhetnénk a névadó méltóságok nyilván igen megfontolt csoportjától, ha ugyan már nem kerültek volna maguk is a megkérdezhetetlenség dimenziójába.

Lehet, hogy még nagyobb abszurditás a naptár egy bizonyos napjának szintén sorozatos átnevezése? Aktuális példa augusztus 20. 1686-ban, Budavár felszabadulása után XI. Ince pápa István király emlékére szánta a napot. Ez érvényben is maradt 1849-ig, amikor a Bach rendszer úgy döntött, hogy a magyaroknak ne legyen saját ünnepük. A kiegyezés révén visszakapta a napot államalapító királyunk, azonban Rákosiék elvették tőle. Miért? Hát mert István szent volt, s a bolsevik tan szerint szentek nincsenek, és Lenin vagy más hatalmasság különben is megállapította, hogy "a vallás a nép ópiuma". Az ünnep azért ünnep maradt, s valaki kitalálta, hogy legyen "az új kenyér ünnepe". Az emberek joggal furcsának találták, hogy István király helyét a kenyér foglalta el. Névadásban jók vagyunk mi, magyarok, így lett augusztus 20. a Népköztársaság Alkotmányának ünnepnapja egészen az 1990-es rendszerváltásig. Alkotmányünnep. Miért ne?

Ezek mögött az átkeresztelések mögött valami furcsa eszme lappang. Az a hiedelem, hogy ha valaminek más nevet adunk, maga a dolog is megváltozik. Valami névmágia. Azonban a naptár alapja az égitestek mozgása, s erre nem hat az átnevezés.

Sok mindent átéltünk. A saját nevünk ugyanaz maradt, de milyen érdekes: a gondolkodásunk. a világunk változásaihoz illeszkedve igencsak megváltozott. Még érdekesebb azonban, hogy a lényeg, a személyiség integritása megmaradt. Nem függ mindenféle kósza szelektől.

L. Albin

/2021/