NÉGY ÍRÁS HALOTTAK NAPJÁN

Hova mentek?

Hova mentek, ti tíz- és százezrek ebben a szép őszi napsütésben? Megtöltitek az országutakat az autóitokkal, autóbuszokon tolongtok a koszsorúitokkal, csokraitokkal, vasútállomások peronjain várakoztok a vonatra, az az ember érzése, hogy a fél ország útra kelt. Erőt vett a népen korunk népbetegsége, a sietés, türelmetlenség, az embertársnak ellenségként való kezelése. Tömegeket ragadott magával a csúcsforgalmi idegsokk, hulla fekszik az aszfalton autóroncs mellett, családtagok vicsorítanak egymásra idegességükben. Miért ez az őszi népvándorlás, összenemzeti felkerekedés?

Nos, megyünk meglátogatni a halottainkat. A dédire, nagypapára, nagymamára, rokonokra az év egyéb napjain is gondolunk, persze. El-elképzeljük őket. amint örök nyugodalomban léteznek valahol, és mennyei világosság fényeskedik nekik. De ez most más. Beszerezzük a szükséges kellékeket. A kereskedelem halmokban kínálja a beszerezni valókat. Nem is oly régi emlék, amikor még mindössze egy köteg megható, vékonyka gyertyácskát vásároltunk, azokat szúrtuk bele a sírdomb földjébe. Most rökönyödés tárgya, aki ilyesmit visz oda. Aki ad magára valamit, az aranyozott, barokkos mécsest állít a sírra, de egyébként is zavarba ejtően sokféle mécses terheli az áruházak polcait. Kiábrándító az iparnak, kereskedelemnek az a durvasága, hogy épp az emberek legemberibb alkalmaiba tolakszanak be a kamionjaikkal, sápot vetnek ki a könnyekre, a szív vérére. A halottaink szelíden mosolyognak azon a gyarlóságon, hogy az emlékezők versengenek, hogy ki tesz drágább mécsest a sírjukra. Nekik, a másvilágra költözötteknek ugyan mindegy! Van egy olyan érzésem, hogy talán kedvesebbek is nekik a kis, fehér gyertyák. Lehet, hogy ezek egyszerűbb, őszintébb kegyeletet fejeznek ki, mint a drága mécsek. Nincs rajtuk a szezonáru, az üzleti spekuláció, a forint szaga, olyanok, mint egy sírdomb mellett halkan elmondott Miatyánk. Az a rebbenő lángocska ugyanolyan megfoghatatlan, mint az a rejtelem, ami elkapja az temetőlátogatót, amikor a halálra gondol. Mert a temető a legnagyobb filozófus. Nagyobb, mint a tanszékek könyvtárai. Képes vagy-e szembenézni a végességeddel? Avagy képes vagy-e hinni a halhatatlan lélekben?

A temető találkahely is. Ki az, aki egy távolabbi sír felől integet? Ó, hát ez az évek óta nem látott barát, rokon! Lehetetlennek hitt találkozások történnek a sírkertben. Nemcsak ővelük találkozunk itt, az Eltávozottakkal, a múlttal, hanem a jelennel is. "Hát veled mi van, hogy vagy?" A meglazult kapcsolatok újra szorossá válnak a sírok fölött. Kiderül, hogy ez a hely, a temető valami varázslat helyszíne. Fölpezsdíti az életünket. Mintha a halottak egybeölelnék az élőket. Mert múlt és jelen nem két külön dolog. Talán erre érzett rá önkéntelenül, aki kitalálta ezeket a cirkalmas. de valahogy mégis magasztos, fennkölt mécseseket.

Az ember szinte törvényszerűnek érzi, hogy a természet a csodás őszi színeivel, a napfény ragyogásával megejtő díszletet varázsol ezekhez az ünnepi órákhoz.

L.A.

/2016/

Gyönyörű őszünk volt

Nem emlékszem ilyen virágpompára, amilyenben az idén részünk volt. A tövek mintha megbolondultak volna, tobzódtak a szirmokban. A kertekben, kerítések tövében szinte habzottak, tornyosodtak a virágok. Mennyiség szempontjából nem lehet panasz a szőlőkre sem, bár állítólag ott a minőség nem az igazi.

- Jókor jöttek az esők – mondja valaki az utcán – ezért olyan szép a sárgarépa.

Tényleg, amint ásom a kertben a gyökereket, karvastagságú darabok fordulnak ki a földből.

A temetőket akkora virágözön öntötte el, mint talán még soha. Autónyájak tolongtak a sírok között, vagy kinn a kerítéseknél, nyalábban emelték ki az emberek a csokrokat a csomagtartókból.

A halottainkkal viszont nemigen találkoztunk…

Emlékszem, gyermekkoromban mennyire fölkavart halottak napján a temetőben zokogó emberek látványa. Pár méternyire attól a sírtól, ahol anyámmal a gyertyát gyújtottuk, egy férfi üvöltve sírt, szinte a tíz körmével lett volna képes kikaparni a földből a feleségét. És nem tudta abbahagyni, az emberek megrendülve siettek el mellette. De nemcsak ő sírt, az egyszerű fakeresztek fölött fojtott zokogás hangzott innen is, onnan is.

Manapság ilyet nem látni. Legfeljebb a zsebkendőt veszi elő lopva némelyik látogató, hogy letörölje a könnyeit. De ilyenek sem sokan vannak. Inkább az ismerősökkel trécselünk a napi gondokról, betegségekről. Még jó, ha nem nevetgélünk.

Eltompultunk?

Igen, ha tompaságnak lehet nevezni azt a gyermeki kedélyállapotot, amelyik nem vesz tudomást a halálról. Virágokat öntözünk, telt szatyroktól roskadozva jövünk ki az élelmiszerboltokból, és hajszoljuk, hajszoljuk a nevetést. Nevetésre, felcsengő, kórusszerű kacagásra irányul a tévé műsorok háromnegyede. Hogy ez a kacajtenger mennyire hazugság, azt jól mutatja a túlzás, amely jellemzi. Van, ahol előre fölveszik a nevetést, és adott pillanatokban csak hangszalagról adagolják be a kollektív röhejt. - "Min nevetnek ezek?" - kérdezzük néha magunkban. Már szinte szomorú a különféle vetélkedők vezényszóra tapsoló nézőserege. Tisztes, ősz öregek tapsolnak viháncolva a tévésztárok egy-egy szavára. Kétségtelenül életük nagy eseménye, hogy jelen lehettek.

Nincs jobb dolguk?

Hogy is mondja Hamvas Béla, a filozófus? Szerinte a komédiázás a komolytalanná vált élet szomorú ábrája. Valahogy úgy fogalmaz, hogy a hülyéskedés azt akarja elleplezni, hogy elvesztettük a létünket, s a komédiázással azt a látszatot akarjuk kelteni, hogy minden rendben van.

Kemény mondatok.

Szerettem volna magamba merülve sétálni a temetőhöz vezető úton, a szép őszi fák alatt. Eltöprengtem volna az idő titkán, megszólítottam volna azokat, akik már átkerültek amoda "a túlsó partra". Szerettem volna meg-megállni, magamba feledkezve nézelődni. De sietnem kellett. Azt hiszem, valami tévéműsort akartam megnézni.

/2001/

Levél Őhozzájuk

Az elmúlt hetekben a szőlőskertekben jártunk a vödreinkkel és a puttonyainkkal, s most október végén, november elején hozzátok jövünk el gyertyáinkkal, elhozzuk a csokrainkat. Ez egy másik világ, itt nincs veszekedés, gyűlölködés, rohanás. Itt elmélkedés van arról, hogy mi az élet. Itt csendesen hajladozó, gyufákkal, apró lángocskákkal bajlódó élők vannak szótlanul fekvő halottak fölött. Ennek az országnak az állampolgárai eljutottak a békéig, mosolyognak a mi politikai hőzöngéseinken, somolyognak a szomszédos polgárháború távoli ágyúdörgéseit hallva. Összenéznek, csóválják a fejüket, bólogatnak. Milyen érthetetlen ebben a krizantémillatú csendben az emberi butaság!

Kedveseink!

Néha olyan valóságosan jöttök elénk az álmainkban, mintha valami megérthetetlen közegben tényleg lehetséges volna a találkozás. Látjuk a szemeteket, halljuk a szavaitokat, folytatódtok bennünk. Jó volna, ha napközben is ide tudnátok ülni az asztalunkhoz. Elbeszélgetnénk. Hiszen Ti a másik oldalról ítélitek meg a komédiáinkat, tudtok valamit, amit az élő nem tudhat. De hisz beszélgetünk is! Amint ott sétálgatunk a sírdombok közötti keskeny utacskákon, mondatokat formálunk hozzátok. Megkérdezzük, hova siettek. Milyen sokan kerültetek fékcsikorgás, száguldó vasnak száguldó vashoz való ütközése közepette ebbe a birodalomba! És miért dolgoztátok halálra magatokat? Miért nem tudtatok nyugton maradni?! Ugye másként élnétek, ha újra lehetne kezdeni! Mennyi fiatal van köztetek! Úgy rémlik, egyre több fiatal hal meg. Hol van a tanár, aki élni tanítana?

Talán emlékeztek ezekre a komoly őszi napokra. Valaha Ti is kijártatok a temetőbe, meglegyintett benneteket a halál, de gyorsan elhessentettétek a rossz gondolatokat. És most itt vagytok. Mélyen hallgattok, nem adtok választ a kérdéseinkre. Ez a hallgatás minden szónál többet mond. Nincsenek emberi szavak arra, amit mondhatnátok. Miközben ott járunk földalatti örök lakásaitok, körül, néha mintha megértenénk szavak nélküli tanításotokat. Arról szól ez a tanítás, hogy minden hiúság, ami után itt a Földön lihegve rohanunk. És betétkönyveink, értékpapírjaink, elismerő okleveleink, szerelmes leveleink, vitairataink semmivé foszlanak; a vállalkozói szerződések, tőzsdei árfolyamok elúsznak a semmibe.

Legyünk csendben, és figyeljünk, szótlan szavaitokra. Egy percre talán megsejtjük a csillagközi éjszaka titkát.

/1992/

Levél a halottak napja után

Drága Szüleim!

Tudatom, hogy évi rendes szokás szerint az idén is ellátogattam a sírjukhoz. Virágot vittem, mécsest gyújtottam, kapáltam, gereblyéltem, elálldogáltam a sírdombok mellett. A temető köröskörül olyan volt, mint egy építkezési terület. Mindenki nyüzsgött, dolgozott. Vizeskannákat cipeltek, hajladoztak, utasításokat adtak egymásnak. És jaj, az időjárást ne felejtsük! Gyönyörű, őszi ragyogás vette körül a temetőkben szorgoskodó magyarságot, és a fák különböző színekben lángoltak, tényleg úgy, mint a fáklyák. A természet és a benne tevő-vevő népek látványa teljes erővel sugározta azt a kézenfekvő élményt, hogy élni valami mámoros, édes dolog. A temetők őszi virágorgiája napsütésben az egyik legtartalmasabb létmozzanat. Megszépül, majdnem elfogadhatóvá válik a halál, szinte elhisszük, hogy az élet szerves része, nem pedig ellentéte.

Rég nem látott ismerősök találkoznak a fölgereblyélt utacskák között, vidám mosolyok, puszik láthatók. Nem szomorú itt senki. Emlékszem: kisfiú koromban megrendülten figyeltem egy férfit: üvöltve jajongott fiatalon elhalt felesége sírja fölött halottak napján néhány nyeszlett krizantént szorongatva. Ma már ez elképzelhetetlen. Megváltozott a világ. Viszont a virágok szebbek, meg kell hagyni. És maga a temető is összehasonlíthatatlanul nagyvilágiabb, mint gyermekkoromban. A fejfák zöme akkor tényleg fa volt: fakereszt. És a sírhalom valóságos halom, nem pedig műkővel vagy márvánnyal bekeretezett virágoskert. Na de a falusi házak falát is vályogtéglából emelték régen, és nádtetőt raktak föléje. Ahogy a falu utcája átvarázsolódott, úgy érintette meg a kor varázspálcája a temetőt is. És a sírok között hajladozó embereket. Kívül, belül. A ballonkabátok, színes dzsekik, napszemüvegek, a sírokra helyezett bukósisakok ugyanúgy vallanak egy világháború nélküli fél évszázadról, mint az emberek viselkedése. Ujjak rendezgetik a csokrok virágait, elhelyezik a szálakat a műanyag flakonokban, odatömködik a földet a hajlékony falú edénykék köré, hogy azok el ne dőljenek. Szépek a sírok. Műgond, törődés, pénz, sok pénz van egy-egy sírhalom megjelenésében. Itt is versengés látható. A sportcipő- vagy autómárkák éppoly bajnoki tusát folytatnak egymással kinn az utcákon, mint a temetőkerítés mögé zárt műalkotások. Sárgaréz betűk tükörragyogású márványokba ékelve, évszázadok alatt kitenyésztett, futballabda nagyságú virágfejek a porhanyósra munkált földmorzsák fölött: olyan a temető, mint egy képzőművészeti kiállítás. Nem, nem gondol senki arra, hogy mi van a földmorzsák alatt két méterre. Ott örök magány van, olyan folytatódás, amelynek nincs köze hozzánk... A virágaink! Mit törődnek ott a virágainkkal!

Drága Szüleim, elnézést kérek, hogy Miatyánkot sem mondtam el a sír felett. Jó lett volna ott maradni. Ott állni akár órákig is, lassan kifejteni a lélek mélyéből a régi arcokat, pillanatokat., és igen: beszélgetni. A halottakkal való beszélgetés néha fontosabb, mint az élőkkel folytatott haszontalan, semmitmondó locsogás. Ott nem lehet mellébeszélni, szidni a kormányt vagy az önkormányzatot. Akarva-akaratlanul a lényegről esik szó, képtelenség hazudni. De most nem volt idő, sietni kellett. Hova? Nem is tudom. Elfelejtettem. Volt valami dolgunk, erre határozottan emlékszem.

Majd jövőre. Ha megérjük.

/2009/ /?/