SÁRBOGÁRDOM

SÁRBOGÁRDOM

1958 nyara. A fiatal legény utoljára lép ki az egyetem kapuján. Visszanéz a pompás épületre, amely évekig az életét jelentette. Nem tudja elképzelni, hogy ezután ettől különváltan kell élnie. Mi történt itt? Hogyan lehetséges ez? A lélekben egymásba marnak az emlékek. Az 56-os forradalom szívfacsaró pillanatai, ahol a fiú közvetlen élményként élte át egy új kor születésének földrengéseit, aztán látta a szovjet ágyúk által ismét rommá lőtt Budapestet, a Körtérnél az utcakövekből rakott kis barikádot, mellette a kiégett szovjet tankot. Tudta, hogy együtt kell élni azzal az abszurditással, hogy a Szovjetuniónak egy egész hadseregre volt szüksége, hogy megvédje a magyar népet önmagával szemben. Aki ekkor ebben az országban élt, annak együtt kellett élnie ezzel az abszurditással És most: "Vihar a levelet…" Fölkapod a kiszolgáltatott, tehetetlen levelet, te vihar, és valahol leejted.

Én ezelőtt, ha hallottam is ezt a nevet, hogy "Sárbogárd", nem képzeltem mögéje házakat, utcákat, embereket. Olyan volt számomra, mint akármelyik más helységnév, Lajosmizse vagy Abádszalók. Aztán mit hozott a sors? Több mint hatvan éve ennek a városnak taposom a járdáit, nyolcvan éves koromig itt tanítottam, díszpolgára lettem a városnak, valószínűleg itt ássák meg a síromat (állítólag díszsírhelyem lesz). És 1958 őszén már a sárbogárdi gimnázium katedráján álltam.

Vissza tudom idézni azt a pillanatot, amikor Sárbogárd főterén először szálltam le a buszról. Találkozás a városommal… Tényleg: létezik a végzet?

A találkozásról. Nem volt "meglátni és megszeretni". Finoman szólva Sárbogárd ma sem mondható szép városnak. Azt hiszem, 1958-ban csúnya hely volt. A végtelen hosszú főutca útteste nem hogy nem volt aszfaltozott, de még kikövezett sem. Valami kőporszerű állagra emlékszem. Őszi esők idején sáros volt. Kétoldalt a házak megjelenéséből pedig hiányzott mindenféle művészi megformáltság. Szürkeség, parlagiasság. Amikor kiléptem a buszból, körülnéztem. De egyáltalán nem kapott el a menekülés pánikja. Bolsevik diktatúrában nőttem fel. Diktatúrában az emberek automatává válnak, engedelmeskednek. Nem számítanak a szuverén, belső indítékaik. A hatalom Sárbogárdra helyezett, tehát megyek Sárbogárdra.

Na, ballagás a gimnáziumba. Düledező drótkerítés, az épület előtt rom- és szeméthalom. A bejárathoz hepehupás téglajárda vezet. No jól van!

Nos, ebben az épületben üde pillantású magyar fiatalok százai tanyáztak. Mind külön személyiség. Tanultak ők itt a fotoszintézisről, hogy a talajnedvességből hogy lesz édes barack a napfény hatására, tanultak távoli csillaghalmazok természetéről, a rádiumsugárzásról, Petőfi családverseiről, aránytalanul sokat tanultak Marxról, Leninről, az orosz forradalomról, ám arról egy szót sem tanultak, hogy ez inkább egy mérnökileg eltervezett puccs volt, ugyanis a forradalmat nem Svájcban iskolázott anarchisták csinálják, hanem a nép. Általában mindenről tanultak itt a diákok a diktatúra kívánalmai szerint. A tornateremben vad kosármeccseket folytattak, a folyosókon és az udvaron hülyéskedtek, szerelmesek voltak. Ami ebben a több szakaszos, sárga épületben történt, az homlokegyenest ellentétes volt a falu, és általában Magyarország parlagiasságával. Világos lett számomra, hogy amikor ide beléptem, hazaérkeztem.

(L. Albin)

SÁRBOGÁRDOM (2.)

Kézfogások a tanáriban a leendő felejthetetlen barátokkal. Néztük egymást. Az ember bemutatkozáskor nem tudja, kivel fog kezet. Történész kollégám, úgy emlékeszem, azonnal rokonszenves lett számomra. Hogy miért, ez az emberi élet egyik nagy titka. Csodálkozásomra felajánlotta, hogy osszam meg vele az albérleti szobáját. Vannak még jó emberek. Egy gonddal kevesebb. Nemde valahol lakni kell, lepakolni a holmit, éjjel aludni?

A ház régi parasztház, fagerendák, szőlőlugas. A néni, aki mosolyogva elénk jön, az a típus, akinek jó szándékán, becsületességén senkinek nem jutna eszébe kételkedni. Ezek azok a mamák, akik évezredek óta fenntartják a társadalmat. Övék a családi tűzhely a fazekakkal, a családi kassza, az erkölcsi rend. A szoba? Az úgynevezett "tiszta szoba" egy parasztházban. Száz forint havonta. Az ablakok a kerekes kútra néznek. A lugas nagy szőlőlevelei ragyognak a napsütésben. Rongyszőnyeg, földes padló. Igen, döngölt föld. Ilyenben még úgysem laktam.

Besétálok a központba: egy kis bevásárlás. A főteret a szovjet hősi temető uralja. Mellette a falu legreprezentatívabb épülete, a pártház. Széles, hosszú lépcsősor visz a bejárathoz, mint a Nemzeti Múzeumnál. Tudjuk meg, hol élünk! Az épület nagy, sáros térségre néz, a piactérre. A mai vöröstégla burkolatos, pompás művelődési ház, fehér vakolatos, emeletes polgármesteri hivatal még nem létezett.

Ekkor, 1958-ban fagyos világ borult az országra. Nemrég akasztották föl Nagy Imrét és társait. És még százakat, többet, mint Haynau rémuralma. És tízezrek börtönben, internálásban. Egy pici, évszázadok alatt békékkel, megszállásokkal megalázott országot brutális, véres rajtaütéssel a földbe taposták. És a világ karba tett kézzel nézte. Oktatás: tudjad, hol élsz! A szovjet birodalom egy valamihez kiválóan értett: népmozgalmat leverni, bekussoltatni a népet. Ebben profik voltak, világbajnokok. A szabadság izzásában égő országból jégtömböt formálni. Meg sem mukkant senki. A puskás, ifjú hősök, a Molotov-koktélt hajigáló srácok, az ágy alatt géppisztolyt rejtegető lányok mintha sosem lettek volna. Csodálatos! Ehhez részletes receptkönyv kellett, többször kipróbált eljárásrend. Nem takarékoskodni a hóhérkötéllel, tankok százait fészertetők alá rejtegetni. Biztosra mentek.

Amit akkor nem értettem, és azóta sem értem, honnan a föld alól bújtak elő százak és százak, akik magyar fiatalok koponyáját az aszfaltba roppantó tankok oldalára álltak magyar létükre. Mindenhova került belőlük, Sárbogárdra is. Gyalázták a magyar történelem egyik legragyogóbb eseményét, az 56-os forradalmat, hőbölgésnek nevezték, holott büszkének kellett volna lenniük rá.

Kezdő tanár koromban találkoztam velük. Zavarban voltam, féltem tőlük. Vitatkozni velük? Nem akartam börtönbe kerülni. Az elkeseredésemet, felháborodottságomat a lelkem mélyébe rejtettem. Lehetőségem volt keveset törődni velük, mert napok alatt tetőtől talpig a hatalmába vont az életem fő szenvedélye, tartalma, értelme, a tanítás.

(L. Albin)

SÁRBOGÁRDOM (3.)

Tanári katedra. Ez egy alacsony dobogó íróasztallal és egy székkel. Normális esetben tartozik hozzá egy tanár is. A tanár ül a széken, vagy áll, esetleg sétál. Nem közönséges helyzet, ugyanis a tanárral szemben padokban ül vagy harminc fiatal. Ők nem jószántukból ülnek itt, némelyikük börtönnek érzi, szívesebben focizna a réten. A tanár és a diákok viszonyában emiatt adva van az ellenségesség feltétele, amit még fokoz, hogy a tanár az órán élet és halál ura, tetszése szerint felállíthatja, leültetheti a tanítványát, akármiért legorombíthatja, megalázhatja őt. Némelyik zsarnoki hajlamú, gonosz pedagógust gyűlölet veszi körül. Előfordul, hogy ugyanebben az iskolában más tanárokat rajongva szeretnek a diákok. És a két véglet között végtelen számú árnyalat keletkezhet. Kicsiben az élet gazdagsága, de sűrítve.

Állok a katedrán, nézem az osztályt, az osztály meg engem. Aki még nem próbálta, nem tudhatja, milyen kivételes pillanat. Bele lehet borzongani. Hatalmas feszültség keletkezett. Nem kellene elszaladni innen?

Dehogy szaladok! Enyém a szó, most aztán beszélni kell. Üdvözlöm az osztályt, mondom a nevemet, röviden bemutatkozom. Én fogom itt tanítani a magyar nyelvet és irodalmat. Méltatom a nyelvünket, ezt a csodát, közös ajándékot, amely nemzetet alkot belőlünk. Említem továbbá, hogy a községben egy tucatnyi utca viseli költők nevét. A magyarság kötődik a verseihez, a költőihez, erről szeretnék majd sokat beszélni.

Érzem, hogy az osztály érti, amit beszélek. Ez jó érzés. A teremben létrejött valami közös lelkület, az, amire ez az épület és a benne működő szerkezet rendeltetett.

Én szerettem tanítani. Már kisiskolás koromban tapasztaltam, hogy élvezem, ha a társaimnak elmagyarázok valamit, amit ők talán nem értenek. Ennek nem tudom a magyarázatát adni. Vannak emberek, akik élvezik, ha egy jó asztalt készítenek, vagy felvágják valakinek a hasát, hogy kiszedjék belőle az ártalmas gócot. Sokfélék vagyunk, ez az élet egyik érdekessége. A pedagógus munkájának egyik legnagyobb vonzereje az, hogy fiatalok felé irányul. Az ifjúság varázserő. Jó dolog, üdítő dolog fiatalok között lenni. Már maga a testi állapotuk, a szépség. A fiatalok szépek, nem elnyúzottak. A lelkükben is van valami romlatlanság, még azokéban is, akik valamiképp romlottak. Még nem rontotta el őket a felnőttvilág.

Kezdő tanár koromban a nagy többségük akkor még fürdőszoba nélküli lakásból jött iskolába. Ez volt a természetes, tizenkét éves koromig magam is legfeljebb álmodhattam fürdőszobáról, de még vízcsapról is. A gimnáziumban tudtunk akár naponta zuhanyozni, de a diákok nem. Kényesebb orrú kollégák tettek is célzást a tantermek levegőjének mérsékelt tisztaságával kapcsolatban.

Azóta annyit változott a világ, hogy beleszédül az ember, ha átgondolja. Felsejlik az öregekben némi nosztalgia, ha összehasonlítja magában annak a múlt századi világnak az egyszerűbb, populárisabb légkörét a maival Aligha tudnám érzékeltetni egy mai tanárnak az akkori tanári szoba meghitt, családias atmoszféráját. Reggeltől estig ott éltünk. Csak aludni mentünk el az albérletünkbe. Komoly viták, a sarokasztalnál izgalmas sakkjátszmák zajlottak, szólt a lemezjátszó. A sztár Beethoven valamelyik szimfóniája, Dvořák Új világ szimfóniája. Az osztályok néha klubdélutánt rendeztek, ahol a diákok és tanárok együtt nótáztak a teáscsészék mellett. Megszólal a lemezjátszó, és bizony a tanár úr átfogja a diáklány derekát. Illik megtáncoltatni őket. A tanárok számára előírták a családlátogatást. Nem volt könnyű. Komoly szóval vagy nevetgélve előkerültek a gyerek svihákságai vagy okosságai. Az asztalom sütemény, likőr.

Az az életforma, az együtt létezés meghittsége, a tanári munka értelmessége, a kultúra közege eltöltött azzal a tudattal, hogy jó helyen vagyok, azt cselekszem, amit kell, jó így élnem, van értelme az életemnek. Persze mindez kevés lett volna a szeretet légköre nélkül. Sok ember tán nem is tudja, milyen fontos dolog szeretetben élni. Lehet, hogy a legfontosabb. Szerettem a tanítványaimat. Talán ők is engem. Amikor az első osztályomtól végső búcsút vettem, abba belebetegedtem. Így utólag nézve szerencsének kell tekintenem, hogy ama történelmi szelek Sárbogárdra hoztak.

(L. Albin)

SÁRBOGÁRDOM (4.)

Elképzelek egy embert, aki súlyos lövést kapott az oldalába, ott fekszik véresen az utcakövön. Ez volt Magyarország 1957-ben. A fővárosa romokban, százakat végeznek ki, százezrek hagyják el botorkálva az országot, a börtönök, internáló táborok telve. Reménytelen helyzet, csoda, hogy a Kádár féle új galeri nem szökik meg.

Aztán megtörtént a lehetetlen. A sebesültet ragyogó műtőbe vitték, összevarrták, felinjekciózták, a saját lábán jött elő mosolyogva. Aki már élt akkor, bizonyára csodálkozott, hogy a budapesti körutak rommezői valami varázslat folytán színpompás vakolattal borított házsorokká váltak, a boltokban sokféle árut lehetett vásárolni, ami évek óta nem fordult elő. Emelkedtek a fizetések, televíziós készüléket szereztek be olyanok is, akik házába még a villany sem volt bevezetve. Az ütemes tapsos őrületet valami civilizáltabb légkör váltotta fel. Kádári konszolidáció. A sebek begyógyulnak. De a sebhelyek nem tűnnek el tán soha.

Mentünk fél nyolc körül kettesben a gimnáziumba. Ősszel, télen, tavasszal, nyáron. Azt hiszem, az az iskola akkor országosan a jók közé tartozott. Tudósok, országos hírű múzeumigazgatók, nagy kórházak vezetői kerültek ki volt tanítványaink közül. Erős volt a tantestület is. A magyar értelmiségnek az a része, ahova tartoztunk, az akkori minősítés szerint "népi származású" volt. Kulcsszámok voltak megadva hogy az egyetemekre beiskolázottak között hány százalék munkás vagy paraszt származású hallgatónak kellett lennie. Mi nem keménygalléros, cvikkeres Frőlich tanár urak voltunk. A kollégáim között volt, akinek szőlősgazda vagy kádár volt az apja. Az én apám papíron munkásnak számított, egy tucatnyi szállító és rakodó munkás tartozott a keze alá, a műhelyben volt egy íróasztala. De saját kezűleg mutatta meg az embereinek, hogy kell megcsinálni valamit. Mi otthonról a munka becsületét hoztuk, számunkra is természetes dolog volt a munka, megragadtuk a szerszám nyelét, ha kellett. Tudtuk, milyen jó dolog, nemes dolog jól megcsinálni valamit. Tudtuk, tapasztaltuk, mi a különbség a jó és a rossz tanári munka között, és mindannyian jól akartuk dolgozni. Sokat tanultunk az idősebbektől, láttuk, hogy délutánonként a tanáriban micsoda jegyzetelést, könyvtározást művelnek. Én sem lehettem rosszabb náluk. Így aztán magamban megállapítottam, hogy a tanári létem első éveiben többet tanultam a gimnáziumban, mint az egyetemen.

Adva volt tehát egy maroknyi munkamániás, normális gondolkodású fiatal a diktatúra viszonyai között. Jól esik visszaemlékezni arra, hogy nem veszekedtünk. Egy ideig ott ült közöttünk egy szakmailag jó hírű, de örökké sértett, idegbajos kolléga is. Nagyon meg tudta mérgezni a levegőt, még az iskola kapuján sem szerettem belépni. Szerencsére hamar elment. A mából visszatekintve szinte különlegesség, hogy nem is politizáltunk. Ez a témakör zárlat alatt volt. Honnan is tudtuk volna, hogy az egyik kolléganőnk falujának férfilakosságát egy szálig agyonlőtték az oroszok? Maga a tanárnő mesélte ezt el, de majd csak a rendszerváltás után. Akkor a rádió is foglalkozott a rémes esettel. Sok mindent nem tudtunk, s amit tudtunk, azt is rosszul tudtuk. Nem volt miről politizálni. Szélárnyékban éltünk, meleg bensőségben. Élveztük, hogy lehet dolgozni. És dolgoztunk is.

(L. Albin)

SÁRBOGÁRDOM (5.)

Egy régi füzetemből kihullott egy régi fénykép. Érdekes! Három férfi a sárbogárdi gimnázium tantestületéből az 1950-es évek végén. Három korosztály: a legidősebb lassan az ötven felé ballag, a középső még nincs negyven, a legfiatalabbik még harminc sincs. Egy vaskorlátnak támaszkodnak, a hátuk mögött mélységes mélyen hegyvidék elnyúló vonulatai. Nyilván egy kilátótoronyban vagyunk, talán a Duna-kanyarban. .

Úgy vélem, ez valami szakszervezeti kirándulás. Létezett egy pedagógus szakszervezet, fizettük a tagdíjat. Néha kiderült, hogy van némi pénz egy buszos kirándulásra. Jó volt. Fagylaltoztunk idegen városok terein, néztünk műemlékeket, padokon ülve megettük a szendvicsünket, és ha úgy adódott, a busz bevitt bennünket a hegyek közé, és íme: felmásztunk egy kilátótoronyra.

E sorok íróját erősen érinti a fényképen levő személyek mibenléte. Nézzük a legidősebbet! Szikár, magas férfi. Ma is divatos, nagykockás zakót visel. Érdeklődéssel néz a lencsébe, amely megörökíti őt. Ő már a Horthy korszakban is Sárbogárdon tanított. Rekord! Múlt idők tanúja. Mesélte, hogy abban a régi korban valahogy meghittebb volt itt az élet. Léteztek társasági körök, amelyeket aztán a kommunista időkben betiltottak, mert Rákosiék csak olyan szervezeteket tűrtek meg, amelyeket ők irányítottak. Az iparos kör színjátszói minden évben bemutattak egy operettet. Díszletet pingáltak, rekrutálódott egy kis zenekar, szállt a dal. Volt egy kis uszoda betonmedencével, volt kuglipálya, ahol szombatonként nagy csoport ujjongott egy-egy sikeres gurítás után.

Ez a tanár az 56-os forradalomban valami "helytelent" követett el, ezért eltávolították őt a gimnázium tantestületéből, sőt internálták, drótkerítés mögé zárták. Hogy ott mi történt vele, arról soha nem mesélt. Vagy két év múlva elengedték, visszajöhetett tanítani, a testület egyik legtekintélyesebb tagja lett. Megbízták őt a megye tantárgyi szakfelügyeletével, ami nem volt kis dolog. A sorsa jól szemlélteti a diktatúrák eljárásrendjét népfelkelések után. A tömegek nem szeretik a diktatúrát, ha alkalom adódik, fellázadnak. Mi a tennivaló? Előbb durván odacsapni. Igen: vér, romok, rögtönítélő bíróság, akasztófák, hóhérkötél. Pacifikálás. A jónép megtanulja, hol lakik az úristen, meghúzza magát. Ekkor oda lehet engedni a géphez, íróasztalhoz, katedrára, hadd húzzák engedelmesen az igát, elvégre a zsarnok a nép munkájából él. Ez már így volt az ókori Egyiptomban is, mindig beválik.

Fontos tény, hogy ez a tanár a rendszerváltozás után a város első választott polgármestere lett, de ez már későbbi történet. Nem volt könnyű neki, kissé belerokkant. Ugyanis nem lehetett csodát művelni, amit a város elvárt volna tőle. Viszont az ügyfelekkel rendkívül udvariasan, "úriemberként" viselkedett, ünnepségeken papír nélkül, magvasan szólt, a hallgatóság nem hitt a szemének, ilyet még nem láttak. A halálos ágyán meglátogattuk. "Vigyázzatok az iskolára" – mondta. Igen, ez volt ott is a gondja.

A társadalmi fejlődés néha hihetetlen vargabetűket produkál. Egyszer aztán kiderül, hogy létezik folyamatosság. Egy kör bezárul, a folyamat visszatalál önmagához, de soha nem ugyanoda. Rudi bácsi pályája, sorsa ezt a szabályt írja újra.

(L. Albin)

SÁRBOGÁRDOM (6.)

Tulajdonképpen ma sem pontosan tudom, hogyan pottyantam bele a színjátszásba. A helyi ipari szövetkezettől ült be mellém valaki a tanári szoba pamlagára, hogy alakítsak csoportot. A szövetkezeteknek kötelességévé tették, hogy támogassák a tömegkultúrát. Havonta néhány százassal dotálni tudnák, ha vállalnám. Kérettem magam, voltak rossz tapasztalataim a gimnazisták színjátszásával kapcsolatban. Azonban már az első percben érdekelni kezdett a dolog, világéletemben minden vonzott, ami a színházzal kapcsolatos, diákként számos hatalmas színházi élménynek voltam részese. Végül ráálltam. Nem tudtam, hogy ezzel egy ismeretlen világ kapuján léptem be. Nem tudhattam, hogy szegény kis városom neve a televízió helyszíni közvetítései által egy időben rendszeresen meg fog jelenni a képernyőn, hogy iskolám diákjai külországi fellépéseiken tapsorkánban fognak részesülni.

Mikor kis csoportommal elkezdtük a munkát, egyszer csak rá kellett jönnöm: olyan helyzetbe kerültem, hogy művészi alkotásokat hozhatok létre. Nem kis dolog! Egy vidéki köztanártól senki nem várhatja el, hogy művészi kvalitásokkal rendelkezzék. Ez egy különös adottság, amelyről könyvek tömegét irkálták össze anélkül, hogy világos magyarázatot adtak volna rá. Akiknek a kezében van a varázspálca, azokban belső kényszer van az alkotásra, és részesei valami boldogságnak. Olyat tudnak, amit mások nem, és ők a lélek valamiféle méltóságos urai.

Mindenekelőtt megnéztem a diákszínjátszók megyei seregszemléjét, hogy kapjak valami fogalmat a dologról. Amit láttam, az dühös ellenkezést váltott ki bennem. Szellemi sivatag vacak politikummal leöntve. Ál patetikus versek a békéről. Hát én ilyet sosem!

Első összeállításunk törzsanyagát a kisleányok emlékkönyveinek versikéiből vettem.

"Az élet tengerén van egy kicsi sziget,

A neve boldogság; legyen az a tied."

Nem tudom, miféle sugallat késztetett arra, hogy ezeket a butuska versikéket ugyanarra a színpadra tegyem, ahol fennkölt dörgedelmek hangzottak a gonosz háborús uszítók ellen. Akárhogy gondolkodom, nem találok erre más magyarázatot, mint a megfejthetetlen alkotói ösztön működését. Színjátszó tevékenységem során vagy két tucat darabot állítottam színpadra. Bizton állíthatom, hogy ezek a játékok lényegileg különböztek minden más színjátéktól Nyílván voltak közöttük feledhető darabok is, de a többségük egyedi, sajátos hatáselemekkel operáló produkció volt, és a siker nem maradt el. Az akkoriban igen népszerű "Ki mit tud?" sorozatban évente eljutott a csapat a döntőig. Igen, több fordulón keresztül. A döntő pedig a televízió nyilvánossága előtt zajlott le, és Major Tamás meg más nagyságok ültek a zsűriben. Ennél magasabbra amatőr együttes nem juthatott. Reggel nem mertem kimenni az utcára, mert azt hittem, mindenki engem néz.

Az amatőr színjátszók akkoriban országosan szerették egymást, ha találkoztak, átölelték egymást. Nem emlékszem féltékenykedésre, irigykedésre. Egy önérzetes brancsot alkottak, megélték a szellemi szuverenitást. Sok felejthetetlen barátom volt közöttük. Itt Sárbogárdon, az Isten háta mögött benne voltunk egy országos vérkeringésben. Szegényebb lett volna az életem, ha nem lett volna benne ez a színjátszás.

(L. Albin)

SÁRBOGÁRDOM (7.)

Sárbogárd, Árpád utca… Amikor a faluba kerültem, ebben az utcában még kevés ház állt. Manapság már szinte teljesen be van építve. A faluból azóta város lett. Valamelyik évben meg akartam nézni meddig vannak házak. Hát majdnem az egykori Videoton bekötőútjáig kellett mennem. Az utolsó háznál megálltam, kiszálltam, körülnéztem. Nem tudom, mi történt velem, elkapott valami szépségélmény. Igen: az előttem fekvő látványt szépnek éreztem. Pedig nem volt szép, megengedem. Van egy titok abban, hogy egy adott pillanatban mit látunk szépnek.

Hatalmas kiterjedésű szántóföldek terültek el a szemem előtt, azokon túl pedig kicsinyítve magának a városnak az épületei. Mint a felkiáltójelek, kiemelkedtek a templomok tornyai. Valahogy egyben láttam egész Sárbogárdot. Megértettem, hogy ez az én vársom, amelynek minden köve valahogy hozzám tartozik, elidegeníthetetlen tőlem. Amit láttam, tényleg nem volt szépnek mondható, de az ember a nővére vagy a nénje arcán nem a ráncokat számolgatja. És lehet olyan lelkiállapotunk, hogy mindent szépnek látunk..

Az ember nem lakhat büntetlenül évtizedekig egy helységben. Működésbe lép valami titokzatos erő. Nézzük csak! Feljönnek a tudatban a diákok nemzedékei. Százak és százak. És feljönnek a kollégák. Az énekkar, tapsorkánok itthon és külföldön. És ugye a színjátszóim. De ami a legfontosabb: olyan társ, akit mindenki irigyelhet. Aki szült három gyermeket. Igen: a gyerekek. És sikerült fészket raknom, ugyancsak megizzadtam jó néhányszor, de nagyszerű remény fűtött. Világos, hogy Sárbogárdon én boldog voltam. Boldog voltam, és ez nagy dolog. Nekem szép ez a csúnyácska város.

Legyünk tárgyilagosak! Minden városban vannak szép részek. Nekem is vannak kedvenceim, nem kezdek el ömlengeni. De például szeretek visszatekinteni az Árpád utca végéről a templomok felé.

(L. Albin)