TIZENKÉT CIKK 1956-RÓL

1956

1956. október 23-án és utána tíz napig a magyar nép örült. Ritka dolog: egy nép egyöntetűen boldog. Volt már ilyen? Ismeretlenek szóltak egymáshoz nyílt mosollyal, mert tudták, hogy a lelkekben valami varázserő hatására megjelent az egyetértés, és nincsenek senkiben hátsó gondolatok. Össznépi egymásra találás napjait éltük. Nagy dolog az egymásra találás, az élet ritka ajándéka. Szép perc, amikor két fiatal felfedezi egymás szemében azt, amit csak ő fedezhet fel, s valahol egy nagy könyvben közös sors van írva róluk. Csoda történik, egymásra találás. Milyen szép hetek, amikor egy osztály – már úgy a vége felé, az érettségi előtti hónapokban – átéli az egymásra találást, mindig együtt sétálnak, utcákon, folyosókon egymás nyakán lógnak szüntelenül, nem képesek elválni, gyakorlati ténnyé válik az összetartozás.

Az 56-os forradalom napjaiban egy egész népben vált valóra ez az élmény. A fejek fölött láthatatlanul ott lobogtak a kettős tüzes nyelvek, "megtelének pedig mindnyájan Szent Lélekkel". Kisgyerekek tépték ki irkájukból a kockás lapot, kiragasztották a falakra, fákra, hogy "ÉLJEN A SZABADSÁG!", öregek ragasztották ki intelmeiket reszketeg írással.

Ha ilyen nagy volt az egyetértés, miért voltak mégis sortüzek, miért zúdítottak géppuskatüzet október 25-én a Parlament előtt a fegyvertelen, békés tömegre? Kik lőttek?

Nem tudjuk! Az igazságügy sem tudja állítólag. Senki sem tudja.

Minden diktatúrának vannak janicsárjai, akik parancsra az anyjukat is lelövik. S hogy napjainkban sem ügyészség, sem bíróság nem tudta kinyomozni a Kossuth téri majdnem száz halott gyilkosát, az azt a gyanút kelti, hogy az egykori janicsároknak még élnek az utódai, s megvan a befolyásuk, nem képes velük szemben semmiféle erő érvényre jutni. De egy láthatatlan bíróság már rég elítélte őket, nyisd ki a szemed, látod homlokukon a Káin-bélyeget.

Mikor 1956 november 4-én megtörtént a végzetes bűn, a Szovjetunió kimondta magára a végítéletet, brutális módon leverte egy nép reménységét, a Nagy Imre kormány tagjai szétszaladtak, s maga a miniszterelnök és köre egérút helyett kelepcébe, a jugoszláv követségre távozott, egy tárca nélküli miniszter, Bibó István nevű (van-e, ki e nevet nem ismeri?) ott maradt a Parlamentben, s az íróasztalánál fogalmazgatta a magyarság követendő útjára vonatkozó (naiv) téziseit. Kádárék börtönében aztán láthatta, amit eddig is tudott, hogy az erkölcsnek nincs esélye az amorális gátlástalansággal szemben. Alapvetése azonban a miénk maradt: létezik erkölcsi világrend.

Akár akarjuk, akár nem, 56-nak ez a nehéz öröksége elháríthatatlanul bekerült a nemzet kincstárába: létezik erkölcsi világrend. Tehát van jó, és van rossz. Vedd tudomásul, magyar ember, hogy van rossz. És van jó.

Nézz körül! Rossz a másik emberre kést rántani, rossz a késelőt a fogdából visszaengedni az utcára. Rosszak az összefonódások a nagypénzűek és fejesek között, rossz a hatalommal való visszaélés, a maffia, a közpénzek zsebrevágása, a gátlástalan autókázás, fülrepesztő motorozás kilencvennel a főutcán. Rossz a trágár közbeszéd, az ifjúság testének és lelkének nagyüzemi mértékű mérgezése. És rossz a szemtelen nyilvános hazudozás.

/2002/

FÉNYKÉP, 1956. OKTÓBER 25.

Nézem a felvételen a holttesteket. Mindegyik másképpen fekszik, mintegy kifejezve az emberi egyéniségek különbözőségét és a haldoklás percei alatti lelkiállapotot. Van, amelyik összegörnyedve felhúzza a térdét a homlokáig, van, amelyik elterülve, karjait, lábait széttárva fekszik, mint egy jóleső álom állapotában. Némelyik nekiszorítja az arcát a földnek, a másik hasmánt hever, mint éjjelenként az ágyban szokott. De vannak kicsavarodott testű halottak, darabokra lőtt halottak is. Egy túlélő azt mondja, hogy a haldoklók a füvet rágták kínjukban.

Azon az októberi csütörtökön lőtték halomra őket a Kossuth téren, a Parlament előtt. Jellemző, hogy a mai napig nem tisztázódott, hogy ki lőtt, honnan lőtt, miért lőtt. Ebből megtudhatjuk, hogy a tömeggyilkosok önvédő hálózata még mindig erősebb, mint a halottak hozzátartozóié, vagy egyáltalán az igazságot tudni akaró társadalomé. Ez a helyzet ma Magyarországon. Akkor úgy mondták, hogy ávósok, a karhatalom katonái tüzeltek, ezért kezdte ezután a nép az utcán is akasztani az ávósnak hitt, vagy valóban ávós járókelőket.

A felvétel az akkori metróépítkezés földhalmát ábrázolja körülbelül húsz halottal. Az egész téren száznál több halott hevert, egyesek szerint volt az kétszáz is. Némely ponton a robbanó golyók olyan csúnya munkát végeztek, hogy lapáttal kellett felszedni a testeket, s felrakni a teherautók platójára.

Megpróbálhatjuk kibontani ennek az emberek által embereken elkövetett mészárszéknek az indokait. A saját fülemmel hallottam a rádióban Marosán Györgynek, az egyik főhóhérnak a nyilatkozatát még Kádár idejéből. Azt mondta, hogy még több sortűzre lett volna szükség. Igen, ezt mondta ő. Akkor, úgymond, hamarabb véget ért volna az 56-os "ellenforradalom", és a párt szilárdabban ragadta volna újra a kezébe a hatalmat a szocializmus építése érdekében. Tehát ezek a csőlátásos, beszűkült agyak azt hitték, szükséges agyonlőni minél több embert, mert csak így érhető el az eszményi társadalom. Ez aztán a logika! Lenini – sztálini logika. "Megöllek a saját boldogságod érdekében." Jó sokat öltek, az bizonyos. De a boldogság sajnálatos módon elmaradt. Csak a hullák maradtak.

Hiába haltak meg 56-ban ezek itt a Kossuth téren és Budapest meg az ország más helyein?

Sem nekik, sem hozzátartozóiknak nem vigasz, de nem haltak meg hiába. A forradalom véres leverése világszerte kinyitotta az emberek szemét. Kiderült, hogy a világjáró Moszkvai Nagyszínház balerináinak kecses piruettjei, a szovjet sportolók remek teljesítményei alatt, a mélyrétegekben vértengerek húzódnak meg, és hiába a fennkölt szobrok, festmények, az egész rendszer úgy rossz, ahogy van. És bukásra ítéltetett. Mert lényege szerint emberellenes. Fekély a világ testén.

A földhalmon szanaszét heverő testek gazdái kiskorukban a tanító néni útmutatása szerint remegő kézzel leírták az első betűt, az anyukájuk talán könnyes szemmel nézte az írást. Testvéreik, szeretteik voltak nekik. Eljöttek ama napon tüntetni a jobb Magyarországért. És ólmot nekik! Ólmot az agyukba, a beleikbe, a gerincükbe. Csak ez a fénykép beszél róluk, mondja az érthetetlen szavait.

/2008/

VÍG ESZTENDŐ

Az új év első perceiben több helyen felhangzott a Himnusz, s benne a ma különös időszerűséggel esdeklő sor: "Hozz rá víg esztendőt". Akármelyik oldalon állnak a politika vezetői, mintha összebeszéltek volna, mind megfogalmazták, hogy a magyaroknak most nincs esélyük víg esztendőre. Inkább a "nehéz év", "küzdelmes év", "komor esztendő" kifejezéseket használják 2009-ről szólva.

Kis János, a hosszú ideje háttérbe vonult politikus-filozófus, az SZDSZ első elnöke az 1989-es évet nevezte "víg esztendő"-nek, mégpedig utólag, szóval értékelő módon. Húsz év! Mintha tegnap lett volna! Pedig akik akkor születtek, már egyetemisták, sokan maguk is szülők. S meg sem lehet nekik megmagyarázni, hogy a születésük éve miért lehetett "víg".

Zaklatott napok, országosan nyugtalan éjszakák voltak. Reggel az első mozdulat a rádió vagy televízió felkapcsolása, hírszomjúság. Pozsgai miniszter már januárban kijelentette, hogy 1956 októberében nem ellenforradalom volt itt, hanem népfelkelés. Elállt a szívverés. A legfőbb tilalomtábla kidöntése történt meg. Kizuhant a negyven éves Kádár-kor legfőbb tartóoszlopa. Az a rendszer csak azzal tudta a saját létét megalapozni, százak kivégzését, tízezrek bebörtönzését, szovjet tankok dúlását, Budapest lerombolását, pesti fiatalok halomra gyilkolását törvényesíteni, hogy a forradalomra rásütötte az ellenforradalom bélyegét. S most kiderült, hogy mégse. Sok gyomor összeszorult az ijedségtől, sokan féltek, hogy jön a felelősségre vonás. Kár volt félniük. Azóta sincs felelősségre vonásról szó. De egy gát átszakadt, "zúgva, bőgve" áradt az országban az új világ. Kikiáltották a köztársaságot, feloszlatták az állampártot, az MSZMP-t, (s e párt másod-, harmadvonalbeli politikusai megalakították az MSZP-t, ügyesen megörökölték az elődpárt vagyonát, s maguknak is kellő vagyont szereztek). Az év során megnyitották az ország nyugati határát a keletnémet "turisták" előtt, akik Ausztrián keresztül, a Trabantjaikat is hátrahagyva eljuthattak Nyugat-Németországba, álmaik örökre elzártnak hitt paradicsomába. Ez évben történt megállapodás a hazánkban állomásozó szovjet katonaság kivonásáról. Ezt hónapokkal előbb sem merte senki remélni. Nyilvánvaló gyarmati helyzetnek szakadt vége, Magyarországnak többé nem Moszkvából parancsoltak. A nyár folyamán százezrek jelenlétében, ünnepélyesen újra temették a kivégzése után embertelen módon, kátránypapírba drótozottan, arccal a földnek elkapart Nagy Imrét és kivégzett társait. S - vannak jelképek! – ezen a napon halt meg kivégeztetője s volt kommunista harcostársa, Kádár János.

Azt hittük, most már minden jó lesz. Nem sejtettük, hogy húsz év múlva szomorú esztendőre konganak az újévi harangok.

(L. A.)

/2009/

VANNAK ÜNNEPÉLYEK

Kezdjük az elején!

Az ember már kiskorában megszokja, hogy vannak ünnepélyek. Például az apja nyakában ülve részt is vesz az ilyen alkalmakon. Nem gondolkodik el azon, hogy miért jön össze a város egy fontos pontján sok ember, miért szól a zene, miért vesz elő egy bizonyos bácsi egy darab papirost a belső zsebéből, hogy onnan egy felhangosított szöveget olvasson föl. Tudja, hogy a felnőtteknek vannak furcsa szokásaik. Talán egy kicsit élvezi is a sokadalmat, az ünneplő ruhákat, külsőségeket. Aztán gimnazista korában elkezdi utálni az ünnepélyeket, egyszerűen hülyeségnek tartja az egész cirkuszt. Nem érti, mire való. Szerinte nincs értelme, hogy neki fel kell vennie a formaruhát, sorba kell állnia, hallgatnia a süketelést meg valami dilinyós verset ahelyett, hogy otthon nyugodtan aludna vagy számítógépezne. Azonban nem tehet mást, bele kell törődnie, hogy a felnőttek makacsul ragaszkodnak bizonyos rögeszméikhez.

Félelmetesen jellemző és árulkodó, ahogy egy adott politikai berendezkedés megszervezi a maga ünnepélyes alkalmait.

Kedves felnőtt polgáraink, emlékeznek a rendszerváltozás előtti ünnepségekre, mondjuk április 4-én, a "felszabadulás", azaz az országnak a szovjet hadsereg által történt megszállása ünnepén? Ahogy a szovjet laktanya zenekara a magyar Himnusz után rázendített a szovjet nemzeti indulóra! Aztán valamelyik helyi főelvtárs, esetleg egy Fehérvárról érkezett magas vendég hálatelt szívvel elrebegte a köszönet szavait a legyőzhetetlen Vörös Hadsereg felszabadító tevékenységéért. Végül az orosz katonák verték a díszlépést az Ady Endre utca aszfaltján. Kivonultatták az összes általános- és középiskolást, az akkor még létezett üzemek munkáskollektíváját, a szovjet tisztek feleségei gyermekkocsit tolva emelték az ünnep fényét. Egy hamis alapokon álló, szégyenletes alávetettségben lévő ország parancsuralmi rendszerének akaratlan önarcképe volt ez az ünnepség. Nem volt akármi a 2008-ban, 2009-ben rendezett abszurd ünnep sem, amikor a nép kordonok mögül, messziről nézte a saját ünnepélyét, miközben fekete ruhás mesterlövészek leselkedtek magasból. Ha valaki meg akarta érteni, milyen világban él, nem kellett statisztikákat, elemzéseket olvasnia, elég volt, ha a tévén megnézte ezt a rendezvényt.

2010. október 23-án Sárbogárdon jól bevált helyen, a kis emlékparkban tartották az ünnepséget. Húsz évvel ezelőtt, az akkori megemlékezésre vagy huszonöt ember mert csak eljönni. Hogyisne! Pár évvel régebben az egész gyülekezetet letartóztatták volna, ha ünnepélyesen emlékezni mertek volna 1956-ra. Az idén szembetűnően sokan eljöttek. Mintha valami fagy kezdene fölengedni. Jól hatott, hogy nem voltak pártoskodás szerinti különbözőségek. Valaki, aki Pesten ünnepelt, azt mondta, hogy most először érezte jól magát a 23-iki rendezvényeken. Remélhetőleg eljön az idő, amikor minden magyar megérti, hogy az ő országa világra szóló dicsőségét jelenti 1956 októbere. Akkor lesznek majd igazi ünnepségek.

(L. A.)

/2010/

A PUSZTÁBA KIÁLTOTT SZAVAKRÓL

A Bibliában vannak döbbenetes mondatok. Azt hiszem, a világon elhangzott szörnyű mondatok közül az egyik legszörnyűbb az, hogy "por vagy, és porrá leszel". Ezt így az arcunkba vágja. Nincs könyörület. Lappang a szent könyvben egy mondás a pusztába kiáltott szavakról. Megjelenik a képzeletben egy magános ember azon a véghetetlen keleti pusztán. Közel és távol egyetlen más emberi lény sem található. És ő belekiáltja a szavait a sivatagi űrbe. Átéli az egyedüllétet, megborzad tőle, a világgá kiáltja a jeleit, bár tudja, hogy senki sem hallja őket. Nem halkan beszél, hanem kiabál. Szörnyű kép!

A szavak társas létünk letéteményesei. Minden szó társat feltételez. Akkor van a szónak értelme, ha hallja vagy olvassa valaki. A szavak néha közvetlenül ömlenek a befogadók lelkébe. Petőfi 1848. március 15-én átélte a legmámorítóbb kommunikációs helyzetet, amikor tömegek előtt mondta el aznap többször is a Nemzeti dalt. A nép esküre emelt kézzel vele együtt kiabálta a refrént: "A magyarok istenére esküszünk …" Kettős boldogság, ha a szerelmes arca kipirul egy vallomás szavainak a hatására! Öröm, mikor a barátok, barátnők bizalmas helyzetben elmondják egymásnak azt, amit csak akkor és csak ott lehet elmondani. Itt a szó teljesíti a feladatát, arra használják, amire való. Ellenben Arany János a szabadságharc leverése után ezt kérdezi a saját versétől: "Most árva énekem, mi vagy te?... Szó, mely kiált a pusztaságba?" A költő átéli a visszhangtalanságot. Megérthetjük ebből, hogy a világosi fegyverletétel után, a félelmetes Haynau-féle rémuralom idején, amikor például kivégezték a tizenhárom aradi tábornokot és másokat, Arany Jánost elfogta a Puszta rémülete. Úgy érezte, a semmiségbe kiabál, senki nem hallja meg őt. És József Attila a romló, világháború felé sodródó világ láttán megrendítő szavakkal fejezi ki a visszhangtalanság élményét: "A költő hasztalan vonít." Radnótinál egy elképzelt párbeszédben így faggatják a költőt: "Hát te hogy élsz? Visszhang jöhet-é szavaidra e korban?" Igen. Ahol nincs visszhang, ott pusztaság van. Sajnos a mai tollforgatók szavai is sokszor a pusztába vannak belekiabálva. Legalábbis ők úgy érzik, ezt magamról tudom. Ír az írogató, szomjúhozza a visszajelzést, de hiába.

A nagy kérdés itt az, hogy miért kiabál, aki tudja, hogy senki nem hallja meg? Mit erőlködik? Minek koptatja a száját feleslegesen? Na de mit tegyen? Hallgasson? Pusztuljon éhen-szomjan az a szerencsétlen ott a sivatagban? Az anyukája megtanította őt a szavakra, hát használja őket. "A remény hal meg utoljára."

Olyan korban élünk, hogy sok a pusztába kiáltott szó. Ki hallja meg a hatgyermekes munkanélküli vészkiáltozását? És a sok nyomorult esedezéseit, akiket rabszolgaként tartanak egy kuckóban, megverik, ha szól? És például mi volt Nagy Imre könyörgő szózata a nagyvilághoz 1956. november 4. hajnalán, mikor az egész ország zengett a szovjet tankágyúk dörgésétől? Nem pusztába kiáltott szó volt? Ott akkor egy egész nép kiáltozott bele a süket világ pusztaságába. Kaptunk amerikai segélycsomagokat, de a tankok még sokáig itt maradtak.

L. A.

/2013/

A TANKOKRÓL

Azt hiszem, számomra a legundorítóbb gépezet a tank, más néven harckocsi. Egy szörnyű rovar a földgolyó testén. Vérszívó állat, mászik, kiszívja a Föld vérét, és belemar, pestist terjeszt, magába sűríti mindazt, ami rossz az emberiségben. Ha ránézel, úgy érzed, tömör vasból van, besüpped a föld, amerre megy. De fürge, mint általában a kártékony rovarok. Iszonyú erejű motor mozgatja, míg száz métert megtesz, annyi energiát fogyaszt, amennyi egy család egész téli fűtését biztosítaná. A feladata: embert ölni, emberi alkotást rombolni. És lám, milyen furcsa: emberek találták ki, ők tenyésztik ezer számra a borzalmas fegyvergyáraikban.

Mint kisfiú, még 1945-ben láttam őket, az utcánkon remegtették a földet, forogtak, üvöltöttek, rengették a házfalakat. Mentek Budapestet lerombolni, embertársakat a földbe taposni. Aztán 1956 november negyedikén benn voltam az egyetemen, s egyszer a fenséges épület, a kultúra fellegvára előtt megállt három ilyen szovjet szörny. Senki nem hívta őket. A csövüket szépen felénk fordították. Nem kellett egy szót sem szólni, mindenki tudta, mit kell tennie: fusson, ki merre lát. Már akkor az egész országban dörögtek az ágyúikkal, mindenkinek elállt a szívverése, a Pokol seregei támadtak Magyarországra. Aki átélte, ijedten elhessegeti ennek a reggelnek az emlékeit, nem szeret emlékezni.

Egyszer, tán a hatvanas években itt Sárbogárdon a szovjet laktanya udvarán egy rossz fészer bejáratánál félrelibbentettem egy foszlott ponyvát, és megint megláttam őket. Hihetetlenül sokan voltak. Nagyot nyeltem, ijedten körülnéztem, nem látott-e meg valaki. Aztán 1968-ban a híradó felvételein ismét megjelentek. A prágaiak a járda széléről szidták őket, köpködtek feléjük. Azonban ilyesmire ők nem hederítenek, dübörögnek nyugodtan tovább.

Most meg megint a tévéhíradó képsorain sötétlettek. Megindultak. Szépen, libasorban gördültek valahol a Krím félszigeten. A legújabb típus. Formatervezett, modern példányok acélduzzanatokkal, két-két géppuskával. A tűzerő igen korszerű, sokkal több embert képesek megölni, mint a régi típusúak. Ilyesmire mindig van elég pénz, akármennyi a koldus az utcán. A szemlélő hajlamos szobroknak nézni ezeket az acél-monstrumokat. Az emberi nemben kiirthatatlanul meglevő kegyetlenség, gonoszság szobrainak. Nincs hatékonyabb jog az erősebb jogánál. Beletörődően bólintunk: nem lehet rajtunk segíteni, ez már így lesz az utolsó ítéletig.

Jaj, de hát a nacionalisták fenyegetik odaát a mieink életét, ezt nem hagyhatjuk. És anarchia tombol, a radikális szélsőség vircsaftja lábbal tiporja a demokráciát. Léteznek a világban történelem adta jogok, na nem?

Mehet a szöveg! Nekem aztán senki nem fogja bemagyarázni, hogy lehet abban valami jó, ha valahol megjelennek a tankok.

L.A.

/2014/

KÉT PUSKA

A katonai szolgálataim idején természetesen volt fegyver a használatomba adva, lőttem is vele gyakorlatokon eleget. Két ízben azonban civilként is volt puskám, ez utóbbi esetekről akarok mesélni.

Először tíz éves koromban birtokoltam ilyen egyéni lőfegyvert. Pajkos barátom, becenevén Csinda egyszer megkérdezte:

– Nem köll neked egy puska?

Kellett. Már nem tudom, miért. A frontország viszonyai között éltünk. Az apáink valahol Európában, lövészárokban húzták meg magukat, sejtelmünk sem volt arról, hogy élnek-e egyáltalán. A vidékünkről nemrég szorították ki a németeket az oroszok, töltények, gránátok hevertek az árkok szélén, itt-ott elhajított puska is rejtőzött a fű között. A barátom a kezembe nyomott egy lőfegyvert. Hatalmasnak éreztem, mert magam kicsi voltam még. Nem volt kellemetlen érzés, hogy nekem puskám van. Játéktárgynak tekintettem, s a gyerek szereti a játékot. Nem gondoltam bele abba, hogy ezzel az eszközzel talán számos embert megöltek már. Hátravittem a szérűskertbe, és benyomtam egy kazalba. Elő sem vettem soha, úgy gondoltam rá, mint a pénzember a bank széfjében rejtőző aranyrudaira. Volt abban egy kellemes érzés, hogy a körülöttem élő emberek nincsenek annak tudatában, hogy él közöttük egy fiú, akinek puskája van.

Mikor aztán eljött a béke, konszolidálódott a helyzet, a kisbíró kidobolta, hogy akinek fegyver van a birtokában, az itt és itt szolgáltassa be. Parancs, az parancs, kihúztam a kincsemet a kazalból. Eléggé megrozsdásodott a csöve. Nem emlékszem, én vittem-e a megadott helyre, vagy a család valamely felnőtt tagja, de aznap azzal a tudattal tértem nyugovóra, hogy már nincs puskám.

A másik ilyen lőfegyvert 1956 októbere végén nyomták a kezembe. Megalakult az egyetemi zászlóalj, és ebből az alkalomból láttak el bennünket ünnepélyesen puskával. Esküt kellett tennünk, hogy a fegyvert becsülettel megőrizzük, és csakis jó cél érdekében használjuk. Mint tudjuk, egy fegyvert lehet jó és lehet rossz cél érdekében használni. A különbségtétel néha irtózatosan nehéz, jó célt képzelhet maga előtt az a fegyveres is, aki gyerekeket lő halomra. 1956 őszén élesen különvált a jó és a rossz. Egy nép ki akart szabadulni az orosz csizma alól, puskát ragadott. Egy gonosz világpolitikai erő ezernyi tank és százezernyi elbutított katona segítségével eltaposta ezt a szép próbálkozást. Érdekes, hogy ilyen világos képlet esetén is akadnak néhányan, akiknek nem sikerül a különbségtétel.

A kapott gyilkolóeszközt mi azon zsírosan bevittük a kollégiumi szobába, betettük az ágy alá. Nem is vettük elő, nem volt kire lőni. Még a megtisztításig sem jutottunk el. Mikor nagy durrogás közepette Debrecenbe is megérkeztek a tankok, felkaptuk a puskákat, és berohantunk velük az egyetemre. Begördült az épület elé három sötét páncélos. A mi parancsnokunk, egy százados szólt, nehogy lőni próbáljon valamelyikünk, mert akkor az oroszok szétlövik az egyetemet. A magyarokat évszázadok alatt kitűnően megtanították fegyverletételre. Nekünk is jól sikerült. Az épület hátsó bejáratánál elhagytuk a "harcálláspontot". Sosem fogom elfelejteni azt a halálos szomorúságot, amely ekkor elborított bennünket.

Ezen eset óta nem volt más puskám, remélem, nem is lesz.

(L. A.)

/2014/

AZ ÜNNEPRŐL

Egyre kevesebben vagyunk, akik felnőtt fejjel éltük át… Kialszik a társadalomból a közvetlen tapasztalat izzása, marad a hideg hamu. Mert csak az tudja, hogy mi volt Magyarországon ötvenhat októberében, aki ott volt. Aki még nem is élt, az mondhat akármilyen hülyeséget, kijelentheti, hogy akkor októberben mindössze éretlen suhancok randalíroztak az utcán, akármiről akármit lehet ma mondani, szólásszabadság van, aki hülye, nem tehet róla.

Voltak akkor is, akik rejtekhelyeiken a fogukat vicsorgatták, tehetetlenül szorították ökölbe a kezüket, legszívesebben atombombát dobtak volna egész Budapestre, egész Magyarországra. Közülük nem kevesen meg sem álltak Moszkváig. Kik voltak ők? Hát akik miatt kirobbant a forradalom. Akik miatt fiatal lányok fegyvert dugdostak az ágyuk alatt, srácok dobáltak benzines palackot az idegen tankokra vadul szembenézve a gépfegyver csövével, fehér arccal elterülve az aszfalton. Bizony komor munkásemberek építettek ki lőállásokat, adták kézről-kézre a rossz puskát. A föld alatti kínzókamrák szakemberei miatt, meg a hóhérok miatt, akik mosolyogva raktak kötelet becsületes honfitársaik nyakára. Honnan is tudhatná egy mai fiatal, mi volt itt? Hány ember bőrét lyukasztották ki a kivégzőosztagok lövései anélkül, hogy akármi vétket elkövettek volna? Hányat kötöttek föl bűn nélkül? És bizony halálra vertek sokakat. És elvették a szegény paraszttól, amit termelt. És tele voltak a börtönök, kényszermunka táborok. Nem lehetett már tűrni, kinyílt a bicska.

Miért is bujkáltak azok, akik tegnap még élet-halál urai voltak, akik fekete autói láttára minden becsületes járókelő gyomra összerándult? Hát mert nem volt többé mese, rá kellett döbbenniük arra, hogy egy egész nép ugrott talpra velük szemben. Mentették az irhájukat.

Nem kezdett mindenki barikádot építeni, lövöldözni, a lakosság egy része kinn nézelődött az utcákon. De voltak a laktanyák lakói, voltak, akiknek személyes elszámolnivalójuk volt a rendszerrel, voltak a fiatalok, némelyiküknek apját, anyját hurcolták el internálótáborba. Akik a kilőtt tankok körül tátották a szájukat, két sorbaállás között odaóvakodtak a rázósabb helyekre, nem voltak szabadságharcosok. Azonban létezik ilyen, hogy társadalmi közmegegyezés. Ebben az országban 1956 októbere végén olyan egység jött létre, amilyen utoljára talán 1848-ban, de lehet, hogy akkor sem. Ezt átélni hatalmas élmény volt.

Tudjuk, hogy aztán mi történt. November 4-én kétezer szovjet tank zúdított tüzet a néhány napos köztársaságra, eltaposták a forradalmat. És a rejtekhelyekről előbújtak a régi urak, azaz elvtársak, Moszkvából megérkeztek a főnökeik. Nem voltak szívbajosak.

Ötvennyolc éve. A szegény kis magyarság rácsapott az asztalra, és az egész világ csodálatát kiváltva szembehelyezkedett az egyik legerősebb hatalommal. Ha vannak csodák, ez az volt. Van mit ünnepelni.

L.A.

/2014/

CÍMEREK

A kezembe került egy régi pénzdarab, amelyről a Rákosi-korszak állami címere nézett rám. Pontosan az a címer, amelyet 1956. október 23-án a felvonuló fiatalok indulatosan kivágtak a zászló közepéből. Búzakoszorú köralakban keretez egy világoskék felületet, mely a derűs ég kékségét jelképezi. Felül uralkodik egy ötágú vörös csillag, a belőle kiinduló sugarak pásztázzák a kékséget. A középen lebeg egymást keresztezően egy kalapács és egy búzakalász. Vagy a kalász hatalmas, vagy a kalapács picike, a méretük nincs összhangban a valósággal. Az egészet alul összefogja egy kétoldalt redőzött nemzetiszín szalag.

Ha ezt a címert látom, szinte rosszul leszek. Nyilván a Rákosi-korhoz kapcsolódó emlékeim miatt, amely évek 1948-tól 56-ig a magyar történelem egyik mélypontját jelentették, mert kényszermunkatáborok, ártatlan tízezrekkel zsúfolt börtönök, százak meggyilkolása, a parasztság kifosztása, a munkásság rabszolgává züllesztése, másfelől önmagasztaló dicshimnuszok, kötelező ütemes tapsok időszaka volt az a kor. De azért is borzongok a címer láttán, mert szánalomra méltóan és szégyenletesen utánozta a szovjet címert. Azon is volt búzakoszorú, felül vörös csillag. Középen a kalapácsot sarló keresztezte, nem hatalmas búzakalász. Ma nem érti az ember, hogy lehet ennyire megalázkodni, pincsikutyába átmenni. Nem véletlen, hogy az 56-os forradalom első óráiban lukas lett minden nemzeti zászló, az emberek lelke nem tűrte ott középen a Rákosi-címert.

Nem érdekes, hogy az embereknek, ahelyett, hogy kirakatokat zúztak, villamosokat borogattak, autókat gyújtogattak volna, az első gondjuk az volt, hogy kivágják a címert? Hát lehet össznépi módon ennyire utálni egy ábrát, egy képet? Úgy látszik, lehet. Nem szabad semmibe venni ezeket a szimbólumokat, titokzatos erejük van. Mitől van ez az erő? A népléleknek valamiféle alig érthető, vagy talán nem is érthető érzetétől, amely ugyanolyan rejtélyes, mint a felhők mozgása vagy a szelek járása.

A forradalom viharos napjaiban a Kossuth-címert pingálták a magyar harckocsik oldalára. Aztán mikor a szovjet tankok ágyúdörgése közepette, valamikor 1956. november 4. után Kádár János, akit egy ilyen tank hozott valahonnan Pestre, megígérte, hogy most már visszajön a zászlainkra a Kossuth-címer, majd alig telt el pár hónap, viszontláttuk a búzakoszorút. Nem kellett sokat gondolkodni azon, hogy mi van. Ment a nagy szöveg a munkáshatalomról, demokráciáról, de ott volt a szovjet búzakoszorú (és a tankágyúk emléke), s ez minden szónál ékesebben beszélt.

Címerek!

Az 1990-es rendszerváltáskor nem következtek be újra zászlólukasztások. Viszont a parlamentben voltak hosszas viták: mi jöjjön a búzakoszorú helyébe? Kossuth és a korona vitájában ez utóbbi győzött, visszajött a régi koronás címer. Emlékszem: kisiskolás koromban ezt rajzoltuk az irkalapra. Szeretném remélni, hogy most már nem lesz a címer terén változás.

L.A.

/2015/

A BOCSÁNATKÉRÉSEKRŐL

Nem igazán értem, hogy mit vacakolnak egyesek a bocsánatkérésekkel. X. úr vagy Y hölgy lódított egy jóízűt a parlamentben vagy a sajtóértekezleten, erre az ellenoldal azt kezdi követelni, hogy kérjen bocsánatot. Eszében sincs! Hiszen számos politikusnak az a foglalkozása, hogy hazudik. Ebből tartja el a családját. Kérjen bocsánatot azért, mert kötelességtudó családapa vagy családanya? Továbbá ha bocsánatot kérne, azzal beismerné, hogy vétkezett. Nyilván nem teszi meg ezt a szívességet az ellenoldalnak!

Újabban olyan felvetésekről is hallani, hogy az oroszoknak bocsánatot kellene kérniük a magyaroktól. Például azért, mert 1849-ben Segesvárnál ledöfték Petőfi Sándort. Mi, magyarok sem mentünk oda Szentpétervárra, hogy vérét ontsuk Puskinnak. Ide jöttek a lovasaikkal, és nem ismertek kegyelmet. Nem tudták a vad medvekucsmások, hogy a számunkra a legforróbb szívet döfték át.

Ámde az oroszok a huszadik században kétszer lerombolták a magyar fővárost is. Ahogy mondom. Egyszer 1945-ben, aztán tizenegy év múlva, 1956-ban megint. 45-ben érdekes módon Bécset, Rómát, Párizst épen hagyták, de Budapesten nem sok téglát, követ hagytak meg a maga helyén. És a romok alatt bizony halottak hevertek. A háborúban ― mondják a győztesek,― szörnyű események történnek, ami az emberiségben rossz, gonosz, az ilyenkor mind előjön. Nem kellett volna gyilkoló, romboló hadakat küldeni az orosz földre. Késő bánat! Továbbá az épen maradt városoknak volt annyi eszük, hogy kellő pillanatban megadták magukat. Ezt Budapest is megtehette volna. (Nem tehette meg, mondjuk ki: a székhelyet megszállva tartó németek a birodalmuk felé törő ellenség elleni utolsó védőbástyának szánták a szerencsétlen várost, odadobták a háborús őrületnek.)

Ami azonban 1956-ban történt, az már az égre kiált. A világháború után országunkat, akárcsak a szomszédjait az orosz birodalom teljes alávetettségbe taszította. Undorító volt, hogy közben minden eszközzel ezeket független, szabad államoknak hirdette, noha Moszkva engedélye nélkül egy pisszenés nem hangozhatott el itt. Az év októberében az Unió helytartóin, azok hívein, haszonélvezőin, fegyveres hóhérain, elvakítottjain kívül a nép egyöntetűen kinyilvánította, hogy nemcsak névlegesen, hanem ténylegesen is függetlennek tekinti magát. Ami itt elindult, azt leginkább történelmi gengszterizmusnak lehet nevezni. A szabadságnak ezt a kis virágát hernyótalpakkal a sárba taposták, a szabadság madárkáját a falhoz csapták. Az országunkat tulajdonképpen agyonütötték. A vidék tele lett lánctalpak csikorgásával, idegen tankok ezreivel, idegen katonák százezreivel ellepték a hazánkat, mindenütt halottakat és romokat hagytak maguk után. Amit Budapesten műveltek, azt a saját szememmel láttam, de sok-sok fénykép van róla. Tombolt a Sátán. Egy romtemető maradt utánuk. Amit a nép száz évek alatt alkotott, lerombolták. A fennen hirdetett "szovjet-magyar barátság" jegyében. Nem tudjuk, mennyi embert öltek meg. Hogy volt ez lehetséges, hogy történhetett meg ilyen képtelenség a huszadik században? A nagyhatalmi gőg, a minden humánus értéket kiröhögő bunkóság kiváló példája volt ez. Divatban van Hitlert, Sztálint, a legnagyobb tömeggyilkosokat őrültnek mondani. Hruscsov, a Szovjetunió akkori vezetője, aki parancsot adott egy ország letaglózására, nem volt őrült? Bocsánatkérést követelni? Gúnynak is rossz.

Leckét adtak, máig ható leckét. A rabszolga ne ugráljon! Azt hiszem, a népünk máig sem ocsúdott fel a nagy taglóütés után. Nem tudja, mi volt itt, milyen országban él. Bizonytalanok a tájékozódási pontjai.

Fontos rögzíteni: magukkal az oroszokkal nem lehet bajom. Azoknak mondom, akik még olvasnak, van fogalmuk az óriások lelkiségének megéléséről. Tolsztojnál, Dosztojevszkijnél, Csehovnál nincs nagyobb. Sehol. De mondhatnék másokat is. Solohov, Bulgakov, Paszternák. És ugye a zene. A festészet. Így teljes a kép…

L. A.

/2020/

OKTÓBERRŐL, REMÉNYTELENÜL

Reménytelen vállalkozásba kezdek most. Elmondani a maiaknak, mi volt 1956. októbere végén Magyarországon. Miért akarom elmondani, bár tudom, hogy nem lehet? Nos azért, mert ha ez az ország elveszíti 56 emlékét, épp a saját lényegét veszíti el. Vannak filmek az emlékezetüket vesztett emberekről. Kódorognak az utcákon néha a saját házuk előtt, eszükbe sem jut benyitni, hogy "szerbusztok, megjöttem", nem tudják, kik ők, nem ismerik föl a saját feleségüket, gyermekeiket, iszonyatos! Tudni kell, kik vagyunk!

Tehát ebben az országban akkor forradalom volt. Mi a forradalom? A történelemkönyvekbe kitörülhetetlenül beírt, szörnyű, félelmetes esemény, amely néha új irányt ad a világnak is. A társadalom véres erőszakot is vállalva ledobja magáról a hatalmat. 56-ban azt a hatalmat dobta le, amelyet egy állig felszerelt, erős hadsereg, mindenre elszánt államvédelem, funkcionáriusok, besúgók hada védett. Reménytelen dolog volt kihúzni a gyufát ez ellen. Ma sem értem, hogy volt erre bátorsága a népnek. Mert elegük volt abból, hogy itt beadásba lesöpörték a padlást néha egy búzaszemet sem hagyva, a háziasszonynak be kellett adnia a tojást, amit az ő tyúkja tojt. Értelmetlen tilalmak, értelmetlen utasítások feszítették az idegeket. Egy háztatásban csak egyetlen disznót volt szabad vágni, a gazdák a padláson darabolták a titokban levágott sertés húsát, közben a gyerek az utcán leste, nem jön-e a hatóság. El kellett menni a gyűlésekre, felvonulásokra, ütemesen tapsolni kellett, ha elhangzott Sztálin vagy Rákosi neve. Engedély nélkül egy betű sem jelenhetett meg nyomtatásban. De szörnyűbb dolgok is voltak. Pincehelyiségekben embereket kínoztak, letépték a körmüket, számosakat holtra vertek. Olykor bizony a saját barátaikat. El nem követett bűnöket kellett bevallaniuk, hogy aztán felakasszák őket. Volt ilyen foglalkozás, hogy "verőlegény".

Miért volt mindez? Valahogy nem szoktunk erről beszélni, de a szovjet szocializmus nem volt működőképes rendszer. Jó szándékú elméletírók által alkotott könyvek, brosúrák alapján hozták létre, mintegy lombikban. Nem szerves, hanem erőszakolt képződmény volt, az istennek sem akart rendesen működni. Sehol sem. A természetnek, életnek, társadalomnak volt egy folyamatos közegellenállása. Talán Sztálinnak vagy a munkatársainak volt erre egy receptje hasonlóan a fizikai képletekhez: ha rendet akarsz, ölnöd kell. Mennél nagyobb a baj, annál több embert. Öltek is rendesen, százakat, ezreket, milliókat. Igen, milliókat. Ezt nehéz elhinni, pedig tény. És még nehezebb szellemileg feldolgozni. Hogyan lehetséges, hogy a legemberségesebb elmélet, a nyomorultak felemelésének tana eredményezi a világtörténelem legnagyobb hullahegyeit?

A rendszert, mint tudjuk, a világháború után Magyarországra is exportálták. A néptömegeknek nem tetszett ez. Miért tetszett volna egy olyan világ, amikor milliókat fosztottak meg a tulajdonuktól? Az emberek nyíltan mesélték egymásnak a Rákosi-vicceket, azt hiszem, a világon senkiről nem gyártottak több viccet. Ha az államvédelemnél megtudták, az illető nyomban rácsok mögé került.

Sztálin halála után (1953) valami megroppant. Magunk előtt is titkolva tudtuk, hogy lesz valami. Vannak pillanatok. 1956. október 23-án az egyetemisták Debrecenben elindultak a pontjaikkal a pártbizottsághoz. Estefelé pár embert már agyonlőttek az utcán. De Pesten már ledöntötték Sztálin toronymagas bronzszobrát, megostromolták a rádiót, elkezdődtek a forradalom harcai. A hadsereg átállt, a rendőrség átállt, mindenki átállt. Országos ujjongás, optimizmus. Az államvédelmiek csináltak egy-két vérfürdőt, de ez nem változtatott azon, hogy hatalomváltás történt.

Magyarország a világon minden újságban a címlapra került, divat lett imádni az országot. Igen, volt ilyen. Sosem szűnik meg bennem a büszkeség, a csodálat azon srácok iránt, akik odadobták az életüket is. Most is megdobban a szívem, ha felidéződik bennem 56 csodálatos légköre.

Állítólag kétezer idegen tank és kétszázezer idegen katona kellett visszacsinálni az egészet. Megvédték az magyarságot önmaga ellen. Hogy ekkora haderő kellett ehhez, mutatja a forradalom erejét.

Mit tegyetek, ha hűek akartok lenni ötvenhathoz? Ne higgyetek senkinek! Csak a szemeteknek. Ha jó.

Leszkovszki Albin.

/2020/

TÖRTÉNELMI TÉNYEKRŐL SZÁRAZON

Biztosra veszem, hogy ennek az országnak sok lakója egyáltalán nem tudja, milyen országban él. Megpróbálom a lehetetlent: tömören, tárgyilagosan összefoglalni.

1900 táján ez az állam erős fejlődésnek indult középhatalom volt. Hegyek koszorúzták tele bányakincsekkel, erdőkkel, történelmi városokkal. Középütt tágas alföld jó termőfölddel, legelőkkel folyókkal, tavakkal. A társadalmi berendezkedés elavult volt. Legfölül a kivételezett helyzetét természetesnek, megváltoztathatatlannak tekintő ezerholdas arisztokrácia állt, legalul a mezítlábosok, tüdőbajosok, analfabéták, de dolgozni a megszakadásig képesek milliói éltek. Ne felejtsük el a lakosságnak több mint felét kitevő idegen ajkú lakókat! Sok ország parlamentje egy nagyobbfajta gimnázium külsejét viseli, de nézzék meg a magyar parlamentet! Ez egy ezeréves múltjára, törökverő vitézségére a hivalkodásig büszke államalakulat országháza volt. Ausztriával államközösségben európai kihatású képződmény, Osztrák-Magyar Monarchia. Épp ez a sógorság vezetett arra, hogy az államvezetés 1914-ben ostoba módon hagyta magát belesodorni az első világháborúba. Mert ugye a vitézi magyarság nem tűrhette, hogy a magyar-gyűlölő trónörököst egy szerb diák megölte. Brávó! Eredmény: vagy félmillió halott, tönkrement gazdaság, és Trianon, az ország kétharmadának elrablása. Erdély volt, nincs, Kárpátok koszorúja volt, nincs, Délvidék volt, nincs. Vége valami tündérálomnak, marad a kétségbeesés.

Na de a harmincas években diplomáciai döntések: Pozsony, Kolozsvár, Szabadka megint magyar, maga Hitler Adolf az egyik jótevő. Bár ne lett volna! Mert az ára belépés a második világháborúba az eleve vesztes oldalon. A Don-kanyar százezer halottja, a városok, főleg Budapest lerombolása, nem tudni, hány nő megerőszakolása, nyolcszázezer sovány, rongyos fogoly szovjet kényszermunkatáborokban. Köztük e sorok írójának az édesapja. Egy harmaduk nem tért vissza. További "ajándék": szovjet katonai megszállás, a csak véres diktatúra által fenntartható szovjet gazdasági, politikai rendszer ráerőszakolása Magyarországra. Néhány év a szovjet csizma talpa alatt. Aztán 1956-ban valami csoda: a kis puli nekiment az elefántnak. Aki akkor élt itt, megízlelte a szabadságot, amely oly lenyűgöző, hogy csakis az égből jöhet, az Istentől.

Két hét után egy szovjet hadsereg ment neki egy szegény kis, vacogó, a szabadság mámorában élő országnak. Ahogy mondom: egy hadsereg. Katonák százezrei, tankok ezrei. Van, aki ma sem hiszi el, annyira hihetetlen. Most van az évfordulója (november 4).. Megtörtént. Budapestet hidegvérűen rommá lőtték. Másodszor! De mindenütt durrogtattak az ágyúikkal. Még a szerencsétlen Sárbogárdot is méltónak ítélték egy-két ágyúlövésre. És az egész világ tétlenül nézte ezt a bestialitást. Ahogy a pesti srácok koponyáját a tank csikorgó hernyótalpa beletaposta az aszfaltba. Szegény hazánkat egyedül hagyták. Ezt a szégyent nem tudják lemosni magukról. Lehet, hogy nem is akarják?

Nem tudja, milyen országban él, akinek a felsorolt tényekről nincsenek világos ismeretei. Vannak, akik nem tudják, hogy ma is lehet a tankok oldalán állni. Sokan nem is sejtik, hogy ők is ott állnak.

Isten legyen velünk!

Nemzeti gyásznap, 2020. november 4.

(Leszkovszki Albin)